Kijött az angol project 3. nagylemeze. Hasonlóan az első kettőhöz, nemhogy port nem kavart, de csoda, hogy nem léptek rá.

A RID lányok 2000-ben kezdték a zenebizniszt. A Beatles-höz hasonlóan Liverpoolból indult a csapat, igaz merőben más környezetből, ugyanis Dee Plume (ének, gitár) és DJ Sue Denim (ének, basszusgitár) az ottani egyetemen találtak egymásra. 2007-ben egy új taggal bővült a kör, Ann Droid személyében, akit a dobok mellé ültettek. De ne szaladjunk ennyire előre.

A banda inkább magánéletéről, mintsem zenéjéről ismert. A külföldön népszerű Chris Corner (IAMX, Sneaker Pimps) és Noel Fielding (Mighty Boosh című sorozat, hazánkban Zooniverzum néven futott) a hölgyek hódolói. Barátaik árnyékában ugyan értek el sikereket, de a nagy áttörés még várat magára. Pedig egy igen eredeti csapatról van szó. Magukat electro-punkként definiálják, de ez nem igazán elégíti ki a zenéjük jellemzését. Mintha két középsulis lány próbálna odaszólogatni a nagyvilágnak, miközben dünnyögnek az érdekes elektronikus megoldások a kiabálások alatt, de vannak énekesebb részek is. A lányok, akik nem akarnak felnőni. Ha elsőre bugyutácskának hangzanak is a szövegek, van értelmük. Igaz csak az ifjabb generációk érezhetik át őket, illetve, azok, akik ismerik a mai kölköket.

Az első lemez, a Robots In Disguise (2001), még inkább egy fiatal project slágergyanús ötleteit rögzítette. A második Get RID! (2006) már inkább egy odamondogatós, görbetükröttatrós csajlemez lett, ami nem feltétlenül rossz, és cseppet sem tűnik erőltetettnek. Ezen az albumon fegyverhez kap a DJ a sok számkérő és táskát kereső lány miatt. Valamint ez a lemez tartalmazza a banda talán legnagyobb slágerét, a Turn it Up-ot, ami különböző számcímek megéneklésével és egy kevés töltelékszöveggel próbál bennünk felidézni egy hangulatot. Persze úgy érthetőbb a dal, ha ismerjük ezeket a nótákat.

És a bevezetőszöveg után, ím, elérkeztünk a tavaly év végén megjelent We’re In The Music Biz-hez. Aki valamely csoda folytán ismeri és szereti a csapatot, az garantáltan nem fog csalódni. Nem hiszek abban, hogy tízes skálán meg lehet határozni egy albumot.  Akinek nem fekszik a műfaj, az valószínűleg nem adna rá kettest sem, nincs mit tenni. A leányzók megint kikiabálják véleményüket a világ dolgairól. Közben érintenek olyan témákat, mint a napjaink „neutánozzengem” problémája, amivel a fiatal lányoknak és androgünöknek szinte minden nap szembe kell nézniük. A lemez címadó dalában, pedig elárulják a kedves hallgatónak, hogy tisztában vannak, azon hiányosságukkal, hogy nem jártak zeneiskolába, plusz az sem kerülte el figyelmüket, hogy nem ért el hozzájuk a világhír. Hangosak, szókimondóak, viccesek, eredetiek habár mintha kezdenének kiöregedni az ilyen infantilis témákból. Ezt valószínűleg ők is érzik, így kicsit „felnőttesebb” dalok is helyet kaptak az albumon, mint a The Tears, I Live In Berlin, valamint a The Sex Had Make Me Stupid.

Nem beszélhetünk az albumok során zenei fejlődésről. De nincs is rá szükség. Talán a rajongókat éppen ez az álamatőrség vonzza. Beleillik az önfotózó, kézrerajzoló, photoshoppal játszó életérzésükbe. De azoknak is megnyerheti tetszését, akik csak röhögnek ezeken a csitriken. Esetleg még a nu rave újra felfedezőinek tudnám ajánlani a RID lányokat.