Aki szereti Norah Jones vagy Sinead O'Connor zenéjét, annak minden bizonnyal Goldfrapp új lemeze is tetszeni fog. Akiknek a Supernature tetszett, azoknak valószínűleg ez nem fog. Ennyire azért nem rossz a helyzet, mert a lemezen található dalok szépek, színvonalasak, minőségi kifogás nem lehet velük szemben. Azonban pont az hiányzik róla, amiért az előző lemez jó volt. A táncolható, mégis igényes slágerek, a szintire épülő dalok. Itt az elektronika szinte teljesen eltűnt, helyette egy unplugged, folkos lemezt kapunk, mintha egy női Nick Drake-et hallgatnánk. Mindössze három dal van, a Caravan Girl, a Happiness, egyébként ezek a legslágeresebb számok a lemezen, valamint a tényleg nagyon szép Cologne Cerrone Houdini, amik feldobják a lemezt. A többi pillanat sajnos nem annyira maradandó, és már kicsit kezd megcsömörleni a zenei színtér az egy szál gitárral színpadra lépő énekes-dalszerző csajoktól. És az az érzésünk támadhat, mintha a számokat valahol otthon a nappaliban vették volna fel egy írható cd-re, hogy koncert után bedobálják a közönségnek, és felrakjanak pár demót a MySpace-re. Goldfrappnak sokkal jobban állt a szintipop, és remélhetőleg a stílusváltás csak átmeneti volt, egy próbálkozás az első lemez megismétlésére. Ahhoz azonban túl vidám és a hangszerelés is jócskán elmarad attól. Ennek ellenére érdemes meghallgatni, mert nem rossz.
7
