A Coldplay valószínűleg napjaink legnépszerűbb zenekara, úgy sikerült megmaradniuk igényesnek és művészinek, hogy közben szinte mindenkihez tudnak szólni, így sokan azután kezdtek el érdeklődni az igényesebb zenék után, miután a Coldplayt hallották. A zenekar
csúcslemezének eddig a Rush of Blood to the Head-et tekinthettük, amit három évvel ezelőtt az X&Y követett. Ez ugyan olyan népszerűséget hozott nekik, amiről sokan álmodni sem mernek, és egymás után hallunk rajta tökéletesen összerakott, remek slágereket, azonban összességében mégis kissé hűvös, érzések nélküli, a tökéletesség utáni vágy pont a zene lényegét vette el.
Legújabb lemezükről, a Viva la Vida or Death and All His Friends-
ről már sokfélét hallhattunk a megjelenés előtt. Sokan a cím
kapcsán arra gondoltak, hogy Chris Martin bandája latinos elemeket
fog belevinni a zenébe, ami a Coldplay rajongóknak nem hangzott túl
jól. Szerencsére a lemezen ennek nyoma sincs, helyette viszont
sikerült megalkotniuk eddigi talán legjobb lemezüket, ami, ha a
színvonalat nézzük, nyugodtan odatehetjük második lemezük mellé,
arra a polcra, ahol minden idők legjobb albumait tartjuk. Az új
lemez nem lett spanyolos, mégis nagy változás az X&Y zavaróan
mesterkélt popzenéjéhez képest. Ezúttal mertek kicsit
kísérletezőbbek lenni, és egyaránt halljuk az amerikai art-pop
zenekarokat, valamint a kilencvenes évek jórészt elfelejtett brit
shoegaze zenekarait. A lemezen Brian Eno producerkedett, aki nem
sokszor ad ki a kezei közül rossz lemezt. Chris Martin kezdi
abbahagyni Thom Yorke énekstílusának utánzását, ami jó hír, mert
nem mindig állt jól neki, és a Coldplay már egyáltalán nem egy Radiohead-utánzat banda, hanem annál sokkal több, egy felnőtt zenekar, akik tudnak egyediek lenni. Az instrumentális Life in Technikolor tökéletes nyitány, amit a Cemeteries of London, a Lost!, a 42 követ. Innen a shoegaze hatás egyre erősebb, amint azt a Lovers in Japan-ban is hallhatjuk. A Violet Hill és a Viva la Vida a lemez legmonumentálisabb darabjai, nem véletlen, hogy ezt mutatták meg leghamarabb a közönségnek. A cím pedig nem arra utal,
hogy Chris Martin megunta a britpopot, és latin számokat akar ezután írni, hanem Frida Kahlo egyik festménye ihlette. Gyönyörű és elejétől végéig élvezetes lemez, az év végi összesítésben előkelő helyen fog szerepelni.
10
