Több, mint 14 év telt el azóta, hogy megjelent a Loser, Beck a mai napig legismertebb, és valóban kifogástalan, nemzedéki himnusza, amivel rögtön berobbant a köztudatba, és a kilencvenes évek egyik legkedveltebb előadója lett. Ezután jött az Odelay, ami sokak szerint a legjobb lemeze. Aztán vége lett a kilencvenes éveknek, Beck zenéje pedig már egyre kevesebb embert tudott lázba hozni, és azóta megjelent anyagai egyre gyengébbre sikerültek. A 2002-es Sea Change egyszerűen érdektelen lett, az álművészkedésekkel teli Guero se került be az év legjobb lemezei közé, a 2006-os, elektronikus zajokkal megpakolt The Information pedig annak ellenére, hogy a Cellphone's Dead című kislemezdal jól szerepelt a listákon, teljes bukás volt. Az utóbbi két album közel egy órás hossza teljesen hallgathatatlanná tette azokat, ezért jó jel, hogy a Modern Guilt jelentősen lerövidült, mindössze fél órásra. A zene sokszor eléggé emlékeztet a Gnarls Barkley-ra, ennek az lehet az oka, hogy Danger Mouse volt a producer, és úgy tűnik, hogy ez nagyon jót tett Beck zenéjének, a lemez igencsak sötét hangulatúra sikerült, de közben mégis könnyebben emészthető, mint mondjuk a Guero volt. A Gamma Ray és a Chemtrails a zenész legjobb számai az ezredforduló óta. A címadó Modern Guilt-et és a záró Volcano-t emelhetjük még ki, de szerencsére a többi dal se fullad érdektelenségbe, ahogy ez az előző lemezeknél történt. Beck sok újat most sem mutat, de ezt már megtette régen, örüljünk annak, hogy a Midnite Vultures óta ez a régi önmagára leginkább emlékeztető lemeze.

9