Egy hete már lassan a messziről jött franciák és németek is hazafele tartottak, vagy legalábbis már erősen nézték az órájukat, hogy mikor fejezzék be Budapest látványosságainak megtekintését. De a Sziget Fesztiválról szóló beszámolók még mindig csak jönnek és jönnek. Én is hozzáteszem a magamét. Már eltelt annyi idő a fesztivál óta, hogy szubjektíven lássam a dolgokat.
Sorrendem, mint kitalálható, nem az időbeliségre épül, hanem a koncertélmények alapján építem fel rövid beszámolómat.
1. Kaiser Chiefs: egyik leghatásosabb együttes. Megvan minden, ami egy fesztiválra kell: egyszerre indie és bulizós. Lehet, hogy ha a kedvenc zenekarainkat sorolnánk fel, nem ők jutának először eszünkbe, de mégis. Működött a dolog. Másik nagy előnye, hogy a „kicsik” nem szeretik, mert Ricky Wilsonon nem mutat olyan jól a csőnadrág, meg a zakó. Ő már felnőtt, érett férfi, mindenféle különcség nélkül. Persze mi ettől még nagyon szeretjük. És csapatával már nálunk is bizonyított!
2. The Killers: csak azért kerültek második helyre, mert őket már tavaly is láttam. Amúgy inkább úgy kéne írni, hogy 1. A. meg 1. B. Kérdés ki kapja a B-t? Na mindegy! A koncertre rátérve. Én már tavaly sem értettem, hogy miért húzta le mindenki. Ahol én álltam, ott jó volt az erősítés, szép volt a díszlet, jók voltak a számok… Idén is kijutott nekünk a jóból. Az élményt nehéz leírni. Az album hangzása, a fesztivál hangulata, a tömeg extázisa. Nekik nincs szükségük összekötő monológokra, vagy látványos kapcsolattartásra a közönséggel (azért Ricky tartóoszlopmászása örök élmény maradt). A Somebody told me-tól az All these things i've done –ig végig tartott a lelkes ugrálás, amit nem is kellett sörrel turbózni.
3. Babyshambles: Doherty egy mókás színfolt a gitárzene világában. Igazából úgy iszik, mint az angol zenészek, úgy drogozik, mint az amcsik, és hiába jár nagynevű hölgyeményekkel, csak nézzük, hogy ki is ez a fazon. Néha kicsit unalmas az élete felől hallani (elvonóról ki-elvonóra be). De mindenki boldog volt, nem tartóztatták le a Szigetig, képes volt végig állva maradni a színpadon... Szóval minden különösebb atrocitás nélkül lezajlott a koncert. Jó, a hangosításra kicsit rá kellett tenni a kakaót, mert kedvenc Péterünknek már nem megy úgy az éneklés, mint hajdanán. Több mint valószínű, hogy a gitárt playback-ről nyomta Doherty (elszakadt egy húr, kicserélték, de közben minden ment tovább szépen), de azt már igazán nem várhatjuk el tőle, hogy ilyen sok dologra koncentráljon egyszerre.
4. The Wombats: egy kezdő zenekarról van szó, már ami a fesztiválozást illeti, de mégis sikerült megállniuk a helyüket. Ugráltak, okosan osztották el a slágereket a töltelékesebb zenékkel. Élvezhető nem egészen egy óra volt. Lehetett ugrándozni, pedig messze volt még az este.
5. MGMT: hasonlóan tudok nyilatkozni, mint a Wombats-ról. Csak a közönség volt kicsit más, mert még az MGMT közönsége tagoltabb, lévén populárisabb zene, addig a Wombats-on előjöttek az arra a napra elengedett, korhatárt alulról súroló indie lánykák. (Különbség még, hogy nekik már volt, régen valamikor egy albumuk, de azt nem jegyzik.)
6. Hangmás: egy és egyetlen magyar zenekar, amit kiemelnék. Valahogy eddig nem voltak a látómezőnkben, de megnéztük őket, megszerettük, és csak remélni tudjuk, hogy nem kerülnek arra a pontra, ahová zenésztársaik (erről kisebb bekezdés a bejegyzés végén). Sajnos ők is egyalbumosak, méghozzá igen rövid egy album ez. De kiváló. Kár, hogy nem este volt a koncert, kár, hogy kevesen voltak, kár, hogy szarul volt megépítve az MR2 színpad… De ez már nem rajtuk múlott.
7. Alanis Morissette: ő az az előadó, aki tud úgy haladni a korral, hogy ne legyen természetellenes. Nem erőlteti a fiatalkori lázadást, de nem is tűnik erőltetettnek a stílusváltás. Voltak gyengébb lemezei, mégis sikerült megmaradnia a zenei életben és sikerült megtartania a zenéje jellegzetességeit is. Semmi botrány, semmi hajfesték. Természetes, ő írja a számokat, amcsi… Ez ritkaságszámba megy így együtt. És ha ez nem lenne elég, adott egy korrekt koncertet a Szigeten. Volt új album, régi sláger, szép díszlet. Tudja, hogy mi kell a rajongóknak. És az is kedves volt tőle, hogy nyílt sajtótájékoztatót tartott. Népszerűségében is megmaradt emberközelinek.
8. The Cribs: szégyen vagy sem, őket nem ismertem Sziget előtt. Rádióban már hallottam a Men’s needs-t, de az előadót nem sikerült megjegyeznem. Annyira telve van az indie piac, hogy valahogy rájuk nem maradt idő. Nem is vártam sokat a koncerttől, mégis nagyobb élmény volt, mint a mögöttük következő, bár népszerűbb Kooks. Nekik már két albumuk van és ki is tudták vele tölteni a rendelkezésükre álló időt. Az a jó előadó, aki úgy is hatással van a fesztiválozóra, ha az illető nem ismeri az adott zenekar munkásságát. Itt most ez történt. A koncert után sok helyre kikerült a Cribs top friends-be. Meg is érdemlik. Kár, hogy a jobb koncertek délután voltak, így még nem lehetett igazán beindulni a zenére.
9. The Kooks: jó volt. Se jobb, se rosszabb, mint ahogy azt várni lehetett. Amikor Luke közeledett a közönség felé, a nézők elindultak előre, és ez nem egy kellemetlenséget okozott (ezért idegesítenek az idétlen lánykák, ha már annyira meg akarják érinteni kedvencüket, álljanak elől egész nap). Nálam még mindig a Ricky-féle pókember mutatvány vezet, de a Luke-féle közönségleültetős elem se volt semmi! Elég kényelmetlen volt, de a kiabálós, ugrálós közönség pihent egy kicsit, és így a koncert végére is maradt mindenkinek energiája együtt énekelni a Seaside-ot. Azon meglehetősen csodálkoztunk, hogy szinte mindenki megértette a leülős feladatot, mert Luke erősen délangol kiejtése plusz pöszesége plusz orra alá motyogása még az angilisztikásokon is kifogott elég gyakran. De a parancsszavakat próbálta artikuláltan ejteni. Tényleg jó volt.
És a végére három nagy csalódás. Sajnos mind a három magyar formáció. Nem sok jó előadó van este, és sajnos még azok közül se mindenki hozza a formáját. Tavalyi Zságeres buli felét sajnos ki kellett hagynunk lábügyi problémák miatt, amit nagyon sajnáltunk. Tényleg kár volt, mert az idei… Már a szegedi koncerten se értettük, hogy hogyan lehetett képe ennyi ideig várakoztatni a közönséget, amikor a koncertek már egyébként is egy órát csúsztak. A hangolást felváltotta a szőrszálhasogatás és a sznobság (ami mostanában mindenhová beférkőzik). Az Underground Divák is úgy nézetek ki, mintha a kínaiból vettek volna fel valami feketét, de inkább diszkóba készülhettek, nem Szigetre. Aki underground, az legyen underground! Vagy akkor legyenek csak dívák, mert valahogy nem működött a dolog. A koncert. Ittunk eleget, próbáltunk ugrálni, de valahogy nem ment. Volt pár lelkes rajongó, bár gyanítjuk ők sem underground körökből, akik szívvel-lélekkel ugráltak, bár ők is inkább az olcsó diszkóéletérzést képviselték. Balázson se a jól megszokott sportdzseki volt, hanem valami fehér pufiborzadály. Nem értjük. Megértem, hogy jólesik a formációnak, hogy végre elismerik a munkásságukat: fogy a CD, játssza őket a viva… De szerintem azokra kéne elsősorban gondolniuk, akik már tavaly is ott álltak az első 10 sorban…
És Bori. Sajnos ő is hasonló csapdába esett. Mivel már a topon vannak, minden korosztály dúdolja, mind a Wings of Love-ot, mind a Hajoljbelét, úgy érzik, hogy mostmár bármeddig elmehetnek. Bori nem szállt el. Legalábbis nem annyira. Ő egyszerűen csak nem küzd. Kifejezetten lapos kezdés volt. A hetedik számig vártunk, de annyira lapos volt, hogy nem vártunk meg a nyolcadikat. Az oké, hogy Amorf Ördögöket játszanak, mert úgy lehet egy egész koncertet adni, de valahogy rossz volt az elegyítés és az Amorf dalok közül sem a legjobbakat választották.
Harmadik csalódás: ezután a két borzalmas koncert után, amit annyira vártam, akartam valami bizonyosságot, hogy van még jó magyar zene, és azoktól vártam, akik mindig jó koncertet adnak: a Neo-tól. Ami elmaradt. Persze az Amber Smith meg a Jacked is jó volt, de ezek teljesen már kategóriába tartoznak. Nem is este játszottak és kevésbé populáris műfaj. Reméljük, ők megmaradnak olyannak, mint amilyennek megszoktuk őket.
Én így láttam a 2008-as Sziget Fesztivált.
