Arra kérdésre, hogy melyik volt a britpop korszak legjobb, legmeghatározóbb zenekara, valószínűleg sokan mondanának rendkívül eltérő véleményeket, az egyes zenekarok rajongótáborai talán még egymásnak is mennének. Mi nem próbálunk meg igazságot tenni, és nem is jelentünk ki semmit, csak annyit, hogy a Verve mindenképpen ott van a kilencvenes évek legjobb öt zenekarának listáján. Richard Ashcroft bandájának három lemeze jelent meg, az első, A Storm in Heaven hangzása még meglehetősen távol áll a britpopos Urban Hymns-től. Kezdetben ugyanis inkább a shoegaze elemek voltak többségben zenéjükben, melyek új lemezükön ismét jobban előtérbe kerültek. Második lemezük, a Northern Soul 1995-ben jelent meg, ez már egy sokkal kevésbé pszichedelikus anyag volt, és egy hibátlan lemez. Az Urban Hymns pedig még azokhoz is eljutott, akik egyébként soha nem kerültek volna kapcsolatba a zenekarral, a Bitter Sweet Symphony vagy a Sonnet igazi rádióslágerek, és persze nem csak ez a két felejthetetlen dal volt ezen a lemezen. Bár ezzel az egész világ előtt ismertek lettek, még az akkoriban igen siralmas kínálatot mutató magyar rádiók is játszották a számaikat, a zenekar mégsem bírta sokáig, 1999-ben feloszlottak. Richard Ashcroft ezután bár nagyon jó szólólemezeket írt, sajnos a Verve számok szintjét egyik sem érte el, bár ez inkább a fogadtatásra igaz, mint a dalok minőségére, mert azokkal kapcsolatban semmi kifogás nem lehet. Ashcroft három szólólemezt jelentetett meg, tavaly azonban kijelentette, újjáalakul a Verve, és óriási izgalommal vártuk az új lemez megjelenését, a szerencsésebbek pedig még egy koncertjükre is eljuthattak, mi meg reménykedünk, hogy jönnek még ide, valahova a közelbe. Forth, a zenekar negyedik lemeze, mellyel igen magasra tették a lécet az összes zenekarnak, aki meg akarja írni az év legjobb lemezét. Mint már említettük, a lemez hangzása nem az Urban Hymns, és nem is Ashcroft szólólemezeinek folytatása, hanem teljesen visszamentek a kezdeti pszichedelikus, elszállós, 6-8 perces dalokhoz. Nick McCabe ismét úgy mutathatja meg gitártudását, ahogy régen tehette. A lemez elejétől végéig tökéletes, a Sit and Wonder című nyitódal után sorra jönnek a jobbnál jobb dalok, mint az album legnagyobb slágere, a Love Is Noise, a Numbness, a Judas, az I See Houses, és mikor meghalljuk az Appalachian Springs című zárást, akkor nehezen tudunk megszólalni, mert talán minden idők egyik legnagyobb hatású számát sikerült megírniuk. És bár a lemez háttérzenének is tökéletes, érdemes erre az egy órára kizárni a külvilágot, és elmerülni ebben a zenefolyamban, nagy élmény lesz!

10