Ha egy skót zenekar feltűnik, annak általában igen nagy visszhangja van, és nem történt ez másként a Glasvegas esetében sem, akiknek végre megjelent első nagylemezük. Már éppen ideje volt, hiszen a zenekar első kislemeze, a Go Square Go már 2006-ban megjelent, bár akkor még korlátozott példányszámban. Az igazi áttörés a hatalmas indie sláger, a Geraldine volt, mellyel mindjárt első helyen találták magukat a skót listákon, Nagy-Britanniában pedig a tizenhatodikon, ami szintén nem egy rossz dolog. És hogy milyen lett a végeredmény? A zenekar kihangsúlyozta, hogy ez egy olyan lemez, amit csak egyben jó hallgatni, és nem kiemelni róla dalokat, a Daddy's Gone azonban önmagában is hatalmas siker lett, de tény, hogy egyben meghallgatva a dalfolyamot sokkal nagyobb hatása van. Viszonyítási pontot sokat lehetne mondani a Raveonettes-től, a Jesus & Mary Chain-en át az Arcade Fire-ig, azonban a dalok olyan jól sikerültek, hogy ezt el tudjuk nézni nekik. A gitárfüggöny és az experimentális hatások nagyon el lettek találva, ahogy az énekes jellegzetes skót kiejtése is. A különböző családi és társadalmi problémák részletezéséből kicsit vissza lehetett volna venni, mert olyan mennyiségű és töménységű gond szakad a nyakunkba a lemez végighallgatása során, hogy magáról a zenéről meg is feledkezünk, majd pedig menthetetlenül depresszióba esünk a nap hátralévő részére. Kellő mennyiségű stadionrock elem van a dalokban, elmaradhatatlan brit na-na-na, da-da-da, egyre erősödő refrének, amiket mindenki együtt üvölt a koncerteken. A záró Ice Cream Van pedig már a Sigur Rós-féle tudatmódosítás felé mutat, amit a Glasvegas is igen jól csinál. Összességében egy konceptlemezről van szó, mely zeneileg teljesen rendben van, különleges érzés hallgatni, de egy kicsit több egyediséggel és egy kicsit kevésbé sötét világkép festésével az a tíz pont is meglett volna.
9
