A nyári PEP! party két okból is látogatottabb volt, mint a mostani, őszi. Az egyik ok, hogy nyáron jobban engedik az újság igazi rajongóinak a korosztályát. A másik ok, hogy sokkal gyengébb volt a fellépők névsora. Nem tudjuk, hogy ennek mi volt az oka: drága volt a K2-t kibérelni, kifogytak az ötletből, esetleg már annyira elbízták magukat a szervezők, hogy úgy voltak vele, meghívják a múltkori fellépők gyengébb változatát, mert megtehetik. Valószínű, hogy ez a rejtély nem fog megoldódni.

Az viszont tényleg merészségre vall, hogy nem volt másik fellépő (a hazánkban szintén az ismeretlenség ködében lebegő YOU! koncertje eddig ismeretlen okokból elmaradt), és nem volt semmi jól bevált dolog. Mármost a jól bevált együttesek azért jól beváltak, mert jól beválnak. Különösen tanácsos egy ilyen bandát hívni, ha a főszámot a kutya sem ismeri. Én is egyetértek azzal az elvvel, miszerint ismerjünk meg és hívjuk el új együtteseket, de emögött az együttes választás mögött inkább a „pepperek” saját kirobbanó egyéniségének fitogtatása lapul, mintsem az a szándék, hogy mindenkinek segítsenek megtalálni a saját zenéjét. Ezt az is jól bizonyítja, hogy minden „pepper” zenei ízlése és öltözködési szokása negyedévente az újsággal együtt változik. Voltunk indie-k, aztán révesek, most hippik leszünk… Itt is megy az IM-féle klóngyártás. Csak a mi kis klónjaink drágább ruhákban járnak, és nem villantanak annyit magukból. Természetesen mindenki külön egyéniség. Meg sznob. Na lépjünk tovább!

Reméljük a szervező-lapírók észbekapnak! 

A koncert. A Stuck in the Sound és az I am un Chien is jó együttes, élveztem mindkét koncertet, de mint ahogy már említettem, és ahogy a PEP! riportjából is kiderül, a Stuck in the Sound segítette a kevésbé népszerű, árnyalatnyival gyengébb I am un Chien-t. Nekem picit fura, hogy olyan előadókat hívnak, akiknek nincs albuma, de ők belefértek.

A koncert jó hangulatban telt. Nem voltak tipikus magyar allűrök (pogó, hajrázás stb.). Réves jellegű ugrálás, meg indie-s fejrázás ment Ebből a szempontból ideális volt a közönség, bár más szempontból elég ellenszenves. A zenészek is jóarcok voltak, vegyültek együtt énekeltek. Jó volt a show is. Igazán tehetségesek minden szempontból, nem tűntek beképzeltnek, bár én nem mentem oda rajongani, már túl öreg vagyok hozzá. Megkockáztatom, hogy lapszerkesztők után én voltam a közönség egyik legöregebb tagja, pedig még a huszat sem értem el. Újra és újra el kell mondanom, hogy sehogysem fér a fejembe a program koncepciója.

A koncert utáni zene hangulatgyilkos volt. Nagyon kevés jó számot adtak, némelyiket el is rontottak átdolgozással. Valami nagyon nem stimmelt ezzel a DJ – vagy nem tudom, hogy minek nevezik magukat az ilyen stílusban nyomuló zenekeverők – választással. Sem az indie, sem az ilyen „pepper” Justice-MGMT- fejű közönség ízlésével nem volt lefedésben.

Másik problémám a légszennyezés volt. Pedig én tényleg jól tűröm a füstös helyeket, és nem üldözöm életre-halálra a dohányosokat (bár kifejezetten undorító szokásnak tartom), de az este folyamán volt egy pont, amikor bekönnyeztem, és nem csak én. De ez tényleg nem lenne annyira lényeges, ha nem ilyen sznob helyen lettem volna.

[A meglehetősen homogén közönség között találkozhattunk olyan gyöngyszemekkel is, mint Márk és AFC Tomi. Márk jobb arc volt, ő legalább sapkát vett és csendben próbált nem túl nagy feltűnést kelteni. Lehet, hogy ő sem tudta mit keres ott. Esetleg a Vivával kötött szerződés szerint csak vidéki diszkókban szabad nyilvánosan megjelennie. Tomi viszont nem fogta vissza magát, a buli két igazi egyénségével kényeztette magát. A két hölgy (nem csaj) nem volt sem emó, sem pepper, szépen kiöltöztek fekete ünneplő-jellegű bulirucijukba. Nem tudni, hogy hogyan találtak egymásra ők hárman, de kellemes perceket szereztek a körülöttük ülőknek. Pedig Tomi éppen csak nagykorú, de úgy látszik nem túl válogatós, ha lányokról (jelen esetben hölgyekről) van szó. De ezt az egészet tényleg csak zárójelben jegyeztem meg, gondoltam érdekes anekdota.]

Összegezve a dolgokat: a koncert előtti zene és maga az I am un Chien nagyon ütős volt. A PEP! bulik még így is kicsiny országunk legjobb programjai közé tartoznak, még akkor is, ha ennyi kivetnivalót hagynak maguk után.

És az újságról.

Minden szám egy koncepción alapul, mégis kicsit összeszedetlennek tűnik. Csak az NME teheti meg, hogy a világ különböző híreiből szemezgessen össze-vissza, hiszen az összes létező zenei hír megtalálható a naponta frissülő honlapjukon, és az NME egy hetilap, ami egészen más tészta.

A PEP! kicsit olyan, mint egy suliújság. A suli nagyobb arcai minden hónapban keresnek valami hírt, ami végülis nem rossz, de az emberben felmerül a kérdés: és?

Néhány nagyon furcsa iromány is napvilágra került. Például Steiner Kristóf írt az indie-ről. Akadt pár tévedés benne, mondanom sem kell. Én csak erről tudok nyilatkozni, más hibákat nem biztos, hogy észrevennék, mert én sem értek hozzá.

Van pár élvezhető cikk is. Szintén Kristinknek volt egy írása a babákról. Aranyos volt, tele képekkel. Inkább ezt a vonalat kéne folytatniuk, mert ez a mindenbe bele-belekapás értelmetlen; a műveltségünket sem fejleszti, hírekkel sem szolgál, no meg hiteltelen. Aki nem ért hozzá, az kérdezze meg azt, aki ért hozzá, vagy írjon másról.

Dühítő még, hogy mindenkit osztanak. Ez is elég hiteltelen. Legújabb lapszám egyik oldalán leírják, hogy igénytelen, hogy mindenki fehér forrónadrágot hord. Másik oldalon Mihalik Enikő feszít fehér forrónaciban… Vicces még, hogy ez a riport akkor jutott eszükbe, amikor már egy olyan lap is csinált a magyar modellel riportot, amit anyukám olvas.

Nem értem, hogy egy állítólag kulturális lapban hogyan szerepelhet Paris Hilton. A divatrovatban miért félmeztelen emberek vannak, akiken alig van ruha. És sok a helyesírási hiba, legalább háromszorosa egy átlagos újságénak...

Folytathatnám a sort, de nem teszem. Az alapötlet jó, de a megvalósításon van még mit csiszolni. Több hír, kevesebb anarchia és még soksoksoksok PEP! buli.