A Travis az egyik olyan zenekar, amelyik a Radiohead hatására kezdett el zenélni, de miután ismerjük a pályafutásukat, és hogy olyan dalokat írtak, mint a Side, a Closer, vagy a Writing to Reach You, ezt nem igazán vethetjük a szemükre, mert a poszt-britpop korszak egyik legjelentősebb zenekarává nőtték ki magukat. Lemezeik sikerességét mutataja az a tény, hogy az 1999-ben megjelent The Man Who kilencszeres, az ezt követő The Invisible Band négyszeres platinalemez lett. Nem sokkal több, mint egy év telt el azóta, hogy utolsó anyaguk, a The Boy with No Name megjelent, és máris itt a folytatás, melyen radikális változásokra számíthatunk, és valószínűleg mindenkinek furcsa lesz első hallásra. Itt az Ode to J.Smith az óda a brit kisemberhez, mert ki is az a J.Smith? Találgathatunk sokáig a név eredetét illetően, de a válasz talán épp olyan egyszerű, mint amilyennek első pillantásra tűnik. Már a nyitó Chinese Blues is egészen más, mint a Closer vagy a Why Does It Always Rain on Me világa, helyette egy sokkal rockosabb, blues-os hangzást kapunk, ami a lemezről első kislemezdalban, a Something Anything-ben is folytatódik, melyet már bizonyára agyonjátszottak a brit rádiók. A J. Smith lehet az a dal, amit a legfurcsábbnak fogunk találni az albumot meghallgatva, igen messze kerültek a régi Travis-től, és hogy ez kinek tetszik, kinek nem, azt mindenki döntse el maga. Lehetne még beszélni különféle hatásokról, a Broken Mirror például egészen emlékeztet egy Doherty szerzeményre, meg más zenekarokat is lehetne sorolni, de ezt inkább meghagyom a mindenben hibát kereső kritikusoknak. Összességében az Ode to J. Smith nem olyan jó lemez, mint a The Man Who, vagy a 12 Memories, de ha nem azokhoz hasonlítunk, akkor kijelenthetjük, hogy igenis jó lemezzel állunk szemben.
9
