A Dig Out Your Soul az idei év egyik legjobban várt lemeze, ezért az ember valamilyen szinten szertartásosan hallgatja végig. Ennek része, hogy hátradől a széken, fotelban, ágyon, vagy a földön, ami éppen közelben van, és kikapcsolja a világot, csak a várva várt zenére figyel. Az Oasis-ről nehéz nem elfogultan beszélni, mert mégiscsak a kilencvenes évek legmeghatározóbb brit zenekaráról van szó, akik írtak két tökéletes lemezt, és bár volt az ezredforduló táján egy hullámvölgy, amit nevezzünk Standing on the Shoulders of Giants-nek, azóta ismét emelkedő teljesítményt mutattak. Gallagherék 2008-ra egy eddigiektől eléggé eltérő, kevésbé slágeres, pszichedelikus anyagot ígértek, és hogy mi lett a végeredmény? Ha a vetünk egy pillantást a borítóra, akkor azzal sikerült megidézni a hatvanas éveket, de lássuk, hogy sikerült a zenei része. Ott tartottunk, hogy az ember ilyenkor hátradől, és próbál a zene hatása alá kerülni. Ilyenkor az átszellemülés vagy sikeres, mint a Verve új lemeze esetében, vagy sikertelen, és sajnos az utóbbi a gyakoribb. A nyitó Bag It Up nyers rockzene, melyben tényleg megjelenik a pszichedélia, és élvezhető darab is, de mégsem kerül be az Oasis életmű legjobb számai közé. A Doors-t megidéző alapra írt The Turning már sokkal inkább megfog, és szerencsére nem is fordul át a dolog nosztalgiázásba, a dal sokkal inkább előre mutat, mint a múltba, közben pedig a Definitely Maybe elborultabb, még nem annyira letisztult pillanatai is eszünkbe jutnak. A Waiting for the Rapture a Supergrass energikus számaira emlékeztethet, a The Shock of the Lightning pedig a legslágeresebb dal a lemezen, hát persze, hogy ez lett az első kislemez, és itt némileg vissza is térünk napjaink hangzásvilágához. Minden szempontból tökéletes dal, ezt már be lehet írni a legjobb Oasis számok közé. Ezután nagy váltás következik, az idáig sodró lendület alábbhagy,  egy lassú dal következik, az I'm Outta Time, melyről szintén beugorhat a Supergrass, vagy akár még a Beatles is, akiknek hatása az ezt követő High Horse Lady-ben még jobban érezhető, mely egy jó, kellemes dal, de valamimégis hiányzik belőle, és ez a hitelesség. Azért írom ezt, mert az Oasis-t a britpop korszak legnagyobb zenekaraként ismertük meg, és tőlük nem hat igazán hitelesen visszarepülni a múltba, és ott egy füstös amerikai szalonban elénekelni egy blues-os dalt. Az ezt követő Falling Down-nál változik a helyzet, mert itt önmaguk tudtak maradni, emellett pedig egy igazán remek dalról van szó. Engem egyébként a Tomorrow Never Knows című Beatles dalra emlékeztet álomszerű hangzásával. A keleti, tibeti hangzás a To Be Where There's Life-ban mégjobban felerősödik, de azért szerencsére nem mondhatjuk, hogy az Oasis simán csak lekoppintotta a Revolver számait, a zenekar ügyesen kombinálta a szitárt saját hangzásával, és a végeredmény, ha nem is a lemez legjobb pillanata, de sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Az Ain't Got Nothing nyers, garázsos hangzása sajnos eléggé megbontja a lebegős, álomszerű hangulatot, ami az utóbbi néhány dalra jellemző volt, ráadásul semmi különös nincs benne, és emellett még túl rövid is, de a The Nature of Reality-nél is írtak már sokkal jobb dalokat a Gallagher fivérek. Szerencsére a lemez végére jutott még egy az utóbbi két számnál sokkal jobb záródal, a Soldier On, mely egy lassan építkező, vontatott, tipikus Oasis dal, ilyenből kellett volna több. Sajnos a a Dig Out Yor Soul némileg kevesebbett nyújtott, mint amit vártam volna tőle, az átszellemülés nem valósult meg, a zenére való ráhangolódás is problémás volt néha. Ha egy új zenekar debütlemezéről lenne szó, akkor teljesen más lenne a helyzet, de miután ismerem a Wonderwall-t, a Don't Look Back in Anger-t, a Champagne Supernovát, vagy az Up in the Sky-t, azt kell mondjam, hogy a Dig Out Your számai közöl egyedül a Falling Down és a Shock of the Lightning éri el ezek színvonalát. Ha akarnék, akkor sem tudnék sok rosszat mondani erről az albumról sem, egyszerűen csak Gallagherék olyan magasra tették a lécet, hogy már nemigen fogják átugrani.

9