A Keane azon zenekarok közé tartozik, melyek igencsak megosztják a közönséget, lehet őket szeretni vagy utálni, de figyelmen kívül hagyni nem igazán. Pedig sokak szerint csupán egy Coldplay utánzatként indult a zenekar, akik nagyon hasonló zenét játszanak, annyi különbséggel, hogy itt nagyobb szerepet kap a zongora. Sokan az énekest is kritizálják, nem tartják hitelesnek a mondanivalóját. Akármennyire szeretném védeni a bandát, azt el kell ismerni, hogy a drogügyek és a nagyon gyenge második lemez egyáltalán nem tett jót a hírnevüknek. A Hopes and Fears nem volt rossz lemez, volt rajta néhány kifejezetten jó dal, de hosszútávon idegesített, az Under the Iron Sea nagyrésze pedig számomra hallgathatatlan, egy-két kivételtől eltekintve. A Perfect Symmetry kapcsán egészen más hangulatra számítsunk. A Spiralling-ot meghallgatva egy minden szempontból új Keane-t hallunk, ötletes zene, kiváló dal, ami a következő Lovers Are Losing-ra méginkább igaz. Ez a dal engem egészen a Manic Street Preachers-re emlékeztet, és végre hallunk olyan Keane dalokat, melyekben energia is van. A Better Than This szintén hatalmas sláger, tele élettel, kijelentem, hogy a zenekar eddigi csúcsműve ez, és nem az agyonjátszott Everybody's Changing, mely számomra is kissé túlzás. A You Haven't Told Me Anything és a Perfect Symmetry című dalok is hibátlanok, utóbbi egészen Killers-es jegyeket is mutat, de ez egyáltalán nem baj. Itt azonban történik valami, aminek nagyon nem kellett volna megtörténnie. A lendület, ami az új lemezre idáig jellemző volt, teljesen leül, visszajutunk a régi Keane hangzáshoz, a You Don't See Me pedig ennek is egy gyengébb pillanata. Bár az Again & Again valamelyest kompenzálja ezt, ezután inkább állítsa le a lemezt, aki nem akar hatalmasat csalódni.
7
