Elkezdtem tanulmányozni egy pszichológia könyvet, melynek ha a végére érek, akkor talán meg tudom mondani, hogy mi az oka annak, hogy a tinilányok jobban rajonganak Johnny Borrellért, a Razorlight frontemberéért, mint más indie zenekarok énekeseiért, akik egyébként helyesebbek. Ebben a mondatban volt egy hiba, ugyanis a Razorlight nem kifejezetten indie zenekar, ha létezne még britpop, akkor inkább oda sorolnám a zenéjüket. Tény, hogy a banda nem akármilyen második lemezt írt 2006-ban, melyen olyan hatalmas slágerek voltak, mint az In the Morning, az America, a Back to the Start, vagy a Who Needs Love, de igazából az egész lemez egy slágerfolyam volt. Nagy dolog lett volna ezt is felülmúlni, és sajnos a most megjelent harmadik lemezzel, a Slipway Fires című anyaggal nem is sikerült. Tavaly Budapesten is bemutatták, hogy mit tudnak élőben, és ki merem jelenteni, hogy mindenki megelégedésére. A nyitó Wire to Wire az első kislemezdal, amit a zenekar a lemezről kiválasztott, és ebben nincs is semmi meglepő, ugyanis egy hibátlan dalról van szó, mely felveszi a versenyt az előző lemez bármelyik nagy slágerével, jó lenne, ha végig ilyen lenne ez az album. A második dal, a Hostage Love sem sokban marad el tőle, a Tabloid Lovert viszont nem tudom hova tenni, ez a glam-es, funkos próbálkozás nem igazán áll jól nekik, ráadásul egyáltalán nem illik a dalok sorába. A You and the Rest-tel szerencsére visszatérnek a Razorlight hangzáshoz, és innentől kiegyensúlyozott a lemez, azonban kiemelkedő pillanat sem nagyon van. Kiemelném még a Blood for Wild Blood-ot és a záró The House-t, melynél még egy Killers párhuzam is megjelenik előttem, de az előző lemezt így sem sikerült felülmúlni.

8