A The Cure goth-rockját sokan eltemették a zenekar 1996-os Wild Mood Swings című lemeze után, és valóban, a banda egyre romló teljesítményt nyújtott, amit már a fanatikus gruftik sem tudtak igazán komolyan venni. A 2004-es lemez volt az igazi mélypont, ami után Robert Smith zenekara úgy döntött, hogy nagy változásokra lesz szükség, ha folytatni akarják. Szerencsére a legjobb döntést hozták, a 4:13 Dream-mel a zenekar végre visszatér a nyolcvanas évek igazi, szerethető Cure-hangzásához. A lemez kezdése egy nagyon jól sikerült, himnikus Cure dal, amit leginkább a Disintegration kezdő dalához, a Plainsonghoz, vagy a Wild Mood Swings első számához, a Wanthoz tudnék hasonlítani. Az Underneath the Stars meghallgatásakor úgy érezzük, hogy még akkor is van remény, ha az Evanescence és HIM-féle borzalmak minden évben belerúgnak egyet a goth-rock sírkövébe. A Horrors, az Arcade Fire és az iLiKETRAiNS után végre ismét hallunk igényes sötét tónusú zenét, amiben semmi giccs, ugyanolyan jó, mint a Pornography idején volt. Az Underneath the Stars egyébként a lemez legsötétebb száma, innentől sokkal optimistább, gyorsabb, könnyedebb dalok sorát halljuk. Ilyen az első kislemezdal, a The Only One is, mely nyugodtan felkerülhet a legjobb Cure dalok közé. És bár a témák most sem lettek sokkal vidámabbak, a lemezt olyan keserédes hangulat jellemzi, mint a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me című csúcsművet. A második kislemez, a Freakshow kevésbé Cure-os, első hallgatáskor szokatlan lehet, de közben egy nagyon jó szám. Az R.E.M. után mégegy zenekar megmutatta, hogy tud még újat a sokadik lemez után is, amikor már rég besorolták őket az unalmassá vált, egyre csak romló teljesítményt nyújtó bandák közé. A 4:13 Dream a legjobb Cure lemez a kilencvenes évek óta.
9
