Mikor meghallottam az Iglu & Hartly nevű formáció debütlemezének első pár hangját, azt hittem, hogy ez valami olyasmi lesz, mint a Black Kids, de sajnos nagyot tévedtem. Volt az ezredforduló környékén egy nu-metal nevű irányzat, amiről jobb megfeledkezni. Ekkor pár súlyos ízlésficamban szenvedő zenekar azt gondolta, hogy a rock tetszőlegesen keverhető a rappel, azóta kiderült, ez nagyon nem így van. A kaliforniai banda a nyolcvanas évek new wave-jét és a hatvanas évek surf-rockját próbálta összevegyíteni, hozzátéve rap részeket, de nem azt a grime-ost, ami még jó is lehetne, hanem kifejezettem egy Eminem-féle rappelést hallunk. A lemezborító már önmagában is elég lehet arra, hogy ne vegyük le az anyagot a polcról a lemezboltban, mert hát az Iglu & Hartly mégsem Sigur Rós. Na de hallgassunk bele a lemezbe. A Scissor Sisters óta divatba jött ez a glam-es, gay-rock. Ezzel nincs is semmi baj, ha valaki komolyan gondolja, ennek kitűnő bizonyítéka Mika vagy a Hercules & Love Affair lemeze. Nem melegként meleg dalokat írni azonban annyira hiteles, mint a magyar pusztában a vadnyugatról énekelni olyannak, aki még nem jutott Tatabányánál messzebbre. Az első három dalt talán át is ugorhatjuk, a Build című viszont nem indul rosszul, nagy kár, hogy teljesen lerontja ez az énekhang és a rap. Az In This City című kislemezdal a lemez legjobb száma, és az egyetlen, amit az ember többször is meghallgat, kár, hogy nem tudtak több ilyet írni. A People még egy jobb pillanat, innentől azonban megint csak süllyed a színvonal. Az Iglu & Hartly mintha egybe akarta volna sűríteni a Beach Boys, a Scissor Sisters, Eminem, a Genesis és a Backstreet Boys zenéjét, a végeredmény pedig elmondja helyettem, hogy ez mennyire volt jó ötlet.
3
