Lily
Allen a
semmiből tűnt elő három évvel ezelőtt, és azóta legalább annyiszor kerül
magánéleti botrányai miatt a brit újságok címlapjára, mint zenéje kapcsán, bár
azzal sem lehet semmi panasza, hiszen Alright, Still című
debütlemezének sikere talán csak Amy Winehouse második
lemezéhez mérhető a brit énekesnők közül. Ami általában nem sikerül az indie
zenekaroknak, az sikerült Lily Allennek, tipikusan brit életérzéssel teli számai
ugyanis a szigetországon kívül is nagy sikert arattak, és manapság is gyakran
felcsendül a Smile vagy az LDN még a magyar
bevásárlóközpontokban is. Lily Allen tehát a brit kultúra egyik elsőszámú
terjesztőjévé lépett elő, de emellett zeneileg is teljesen rendben volt már az
első album is. Nézzük, hogy sikerült a folytatás.
Az It's Not Me, It's You című lemez ugyan több, mint egy évet késett, azonban így talán egy kiforrottabb, érettebb produkciót kaptunk, amire valószínűleg megérte ennyit várni. Az első lemezzel ellentétben itt már csak egy producert alkalmazott az énekesnő, mégpedig a Los Angeles-i Greg Krustint. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy ez a lemez sokkal egységesebb képet mutat, mint az Alright, Still. A hírnév, és ennek mellékhatásai szerencsére semmit sem rontottak Lily egyedülállóan eredeti dalszövegein, melyeket szerencsére most is saját életéhez kapcsolódó események inspiráltak, így teljesen őszintén tud mesélni, klisék nélkül.
Az indításkor mindjárt előkerülnek a drogok az Everyone's at It című számban, a The Fear pedig egy olyan dal, ami még nem kerülhetett volna fel a debütlemezre, azóta azonban már rendelkezik Lily némi tapasztalattal a hírnév káros hatásairól, és ezeket el is mondja ebben a dalban. A Not Fair kissé szokatlan western hangulata némileg emlékeztet a Not Big című számra az Alright, Still-ről, és aki a pasik ostorozásáról szóló szövegeket már hiányolta, az itt megnyugodhat. Bár Lily Allen előszeretettel osztja a pasikat, azért az is kiderül, hogy egyedül sem olyan jó. Erről szól a 22 című dal. Az I Could Say is egy nagyon jó dal arról, hogy milyen szabadnak érzi magát az ember szakítás után. Ezután következik személyes kedvencem, a Back to the Start, zeneileg ugyanis ez a lemez legjobb és legizgalmasabb darabja, sok-sok elektronikával, ami miatt a rave-re hangolódott ifjúság körében igen népszerű is lehet. Remélhetőleg találkozunk még ezzel a dallal kislemez formában. A Never Gonna Happen egy kellemetlen kapcsolatról szól, aztán jön a Fuck You című kislemezdal, ami attól eltekintve, hogy a Bush-nak való beszólogatás már nem olyan menő, bár igazán soha nem volt az, és hogy ezzel a címmel nemigen lesz rádiósláger, de azért egy kiváló dal. A Who'd Have Known egy igazi brit popdal, amit akár a Sugababes is írhatott volna, de mivel Lily Allen énekli, így sokkal eredetibb és hitelesebb a végeredmény. A Chinese egy optimista hangvételű szám egy boldog szerelmespárról, a Him témája viszont már sokkal komolyabb, egészen pontosan Istenről szól, az utolsó, He Wasn't There-ben pedig az énekesnő apja, Keith Allen kerül terítékre, akivel most már minden rendben van, ahogy azt megtudjuk a dalból.
Lily Allen nem okozott csalódást második lemezével sem, sőt,
talán jobb is lett, mint a bemutatkozó anyag, és reméljük, hogy még sokáig nem
fogy ki a témából.
1.
Everyone's at It
2. The Fear
3. Not Fair
4. 22
5. I Could Say
6.
Back to the Start
7. Never Gonna Happen
8. Fuck You
9. Who'd Have
Known
10. Chinese
11. Him
12.
He Wasn't There
Ne nyomd el: The Fear,
Back to the Start, Fuck You, He Wasn't There
Szerintünk:
9
