A The Enemy két évvel ezelőtt az év egyik legnagyobb durranása volt. Lázadó indie rockjuk még a műfajt kevésbé kedvelőket is meggyőzte, és olyan nevekkel mérték össze őket, mint a Hard-Fi vagy az Arctic Monkeys. We'll Live and Die In These Towns című első lemezüket meghallgatva úgy tűnt, hogy ez a banda még sokra lesz képes. Ezzel szemben új lemezük az év egyik legnagyobb csalódása.

Már a megalomániás cím is kissé távol áll attól a zenekartól, akik nemrég még a város brit fiatalok himnuszait írták, de sajnos erre a lemezre teljesen igaz a cím. A The Enemy új lemezével szemben ugyanis semelyik korosztálynak nem lehet kifogása, igazi, hétköznapi embereknek való zene ez. A legrosszabb értelemben. Úgy döntöttek ugyanis, hogy a lázadás helyett a stadionrock kényelmét és teljes sterilitását választják.

Igazából nem is tudom hova tenni ezt a lemezt, de próbálom olyan megközelítésből nézni, hogy a legjobbat lássam benne. Lehet, hogy a The Enemy egy összefoglalást akart írni a huszadik század brit zenéjéről. Ezzel nemrég a Primal Scream is megpróbálkozott, és az egy kiváló lemez lett, tehát a feladat nem lehetetlen. Velük szemben a The Enemy nem sok újat csinált ezen a lemezen, ugyanis az összes riff, de még a szövegek nagyrésze is elhangzott már valahol, ha nem is teljesen ebben a formában.

A kezdő Elephant Song intrója egészen jól hangzik, de amikor valójában elkezdődik a dal, akkor rájövünk, hogy ez egy sima hard-rock stadionhimnusz, aminek semmi keresnivalója nem lenne a The Enemy lemezén. Az első kislemezdalnak választott No Time for Tears már egész jó, bár bizonyos részei kísértetiesen hasonlítanak egy This Is England című bizonyos Clash számra. Az ezt követő 51st State is egy Clash szám újragondolása (Rock the Casbah). A Sing When You're In Love legalább kicsit emlékeztet a régi The Enemy-re, valamint ez egy egész jó dal. Aztán a Last Goodbye-ban itt van a Verve Richard Ashcrofttal. Egyébként ez sem egy rossz dal. Csak nem túl eredeti. Sokkal erőltetettebb viszont a Nation of Checkout Girls, mely egy az egyben a Common People, vagy a Be Somebody, mely a zenét a Jam-től, a címet a Kings of Leontól nyúlta le. Aztán van egy London Calling is, mely itt Don't Break the Red Tape címen fut, kezdő sora pedig az, hogy "welcome to England, where there is no fun". Ennek igazságtartalmán lehetne vitatkozni, ahogy azon is, hogy a Keep Losing mennyire hasonlít a Frankie Goes to Hollywood nevű, mára elfeledett banda zenéjére. A záró Silver Spoon című darabban pedig sikerül szinte egy az egyben megismételniük az első dalt. Paródiának rossz, ha komolyan gondolták...akkor még rosszabb.