Ezekben a napokban sorra jelennek meg az év legjobban várt lemezei, és Patrick Wolf új albuma is egyike ezeknek. Habár eredetileg úgy volt, hogy duplalemez lesz, az anyag második része csak jövőre fog megjelenni. A lemez hossza azért így is átlagon felüli, majdnem egy órás. És hogy mit kapunk ezalatt az egy óra alatt? Készüljetek fel, mert nagyon sokmindent.

Patrick Wolf korábbi lemezei sem voltak érdektelenek, főleg a 2007-ben megjelent Magic Position-nel sikerült befutnia, és szereznie jópárezer rajongót a La Manche-on innen és túl. Aztán most végre megjelent a The Bachelor, mely egyrészt Patrick eddigi legjobb lemeze, másrészt pedig az év egyik legfigyelemreméltóbb alkotása.

Patrick Wolf lemezének hallgatása közben az ember egy másik dimenzióba kerül. Ez a mesevilág-érzés már az eddigi albumokra is jellemző volt, de most minden korábbinál erősebb. Egy baljós, szirénákkal teli intro után jön a Hard Times, melyben Patrick énekhangja kísértetiesen hasonlít Paul Smith-ére a Maximo Parkból. A dalnak is van egyfajta Maximo Parkos jellege, melyet a hegedű és a női kórus tesz igazán egyedivé. Az Oblivion már egészen más hangulatú, olyan, mintha a Gogol Bordello-t összekeverték volna a Modest Mouse-szal, és ugyanígy keveredik a dalban a jövő és a múlt, az elektronika és a tradicionális brit folk. Zseniális. A gospel-es, blues-os The Bachelor megint teljesen más világot teremt körülöttünk, majd következik a monumentális, posztromantikus, fantasy filmeket megidéző Damaris, mely a lemez egyik legjobb szerzeménye. Érdekességképpen megemlítem, hogy a hegedűalap kísértetiesen emlékeztet egy másikra, ami egy Spice Girls számban volt hallható annak idején. De ezen lépjünk is túl, mert szerencsére semmi más hasonlóság nincs Mrs Beckham letűnt csajbandájával. A Thickets egybefolyik a Damaris-szal. Erre is ugyanaz az érzelmi túlfűtöttség jellemző, és talán még az előző dalnál is letaglózóbb. A puttyogósan induló Count of Casualty kicsit kirángat minket a letargiából, aztán a végére vissza is dob oda. A Who Will? című dalban megint más hangszert választ kezdésnek, most az orgonát, Patrick pedig itt Jarvis Cockeresen énekel. A dal szép lassan építkezik, a második felében megjelenik a monumentális kórus, majd, ha ez még nem lenne elég, a végén az egész szét is van effektezve. Az első kislemezdalnak választott Vulture-re is a kemény, hűvös effektek jellemzőek, melyeket annak idején Gary Numan is előszeretettel használt. A zongorára írt, Patrick édesapjának szóló Blackdown hatalmas váltás ezután.

Ha valaki nem ismerné az énekes munkásságát, könnyen ráfoghatná, hogy giccses és tele van felesleges túlzásokkal. Igazság ebben is van, de ez a lemez annyira giccses, mint egy musical. Ez színészet és nem egyszerű zene. Talán ideje lenne már látni egyszer élőben is Patrick Wolfot. A gyönyörű The Sun Is Often Out már-már a Pink Floydot idézi meg. Igazán érzéketlen lehet, aki ezt libabőrözés nélkül végig tudja hallgatni, vagy akire nincs hatással ez a lemez. A Theseus című óda egyszerűen zseniális. Az egyetlen dal, amit egyelőre nem tudok hova tenni,az a Battle címet viselő csapongó, zajos new-rave dal, mely teljesen kilóg a sorból. Olyan, mintha a Klaxonst összemixelték volna a Csáki Pityu bá'-val, meg egy kis Maximo Parkkal. Azért ez sem kis teljesítmény. A The Messenger tökéletes végszó ennek a lemeznek, mely a legjobbak közt van mostanában.

Jövőre pedig jön a folytatás, melynek The Conqueror lesz majd a címe. Várjuk.