IAMX mindig is furcsa helyet foglalt el a brit zenei életben. Soha nem volt igazán felkapott előadó, keserédes számait nem nyomták éjjel-nappal a rádiók, cserében viszont a 2004-es Kiss and Swallow óta sikerül tartania a színvonalat. Chris Corner egyébként sem hétköznapi jelenség. A színpadon már jelenlétével képes olyan hangulatot teremteni, ami sok előadónak dollármilliárdos fény és látványtechnikával sem sikerül. Persze IAMX megközelítése egészen más, és nekünk is máshogy kell hozzáállni a zenéjéhez. Már a besorolás is nehézségekbe ütközik. Ez a zene végig a sötét elektronika és a giccses gótika határán mozog, de szerencsére mégsem lépi át azt a határt. A 2006-os The Alternative az eddigi legjobb IAMX lemez, melyet most ugyan nem sikerült felülmúlni, de ezt a lemezt is nehéz úgy végighallgatni, hogy az nem vált ki belőlünk semmilyen érzést.

IAMX zenéje most is ugyanolyan valószerűtlen és távoli, mint eddig. A divathullámokat figyelembe sem veszi, de ebben az esetben nem is kell. A Think of England című kislemez már tavaly felkeltette az érdeklődésem, és gondolom nem voltam egyedül ezzel. Szerencsés választás volt, mert minden benne van ebben a dalban, ami Chris Corner zenéjére jellemző. Hűvös elegancia, érzelmektől túlfűtött ének és szöveg sötét és érzelemmentes zenei alapon. Hirtelen nem is tudnék olyan előadót mondani, aki hasonlót csinálna. A Nature of Inviting kiváló kezdés, engem a hangulata a Nightlife-ra emlékeztet. Puttyogós, futurisztikus dal, mintha valamikor 2050-ben íródott volna. A címadó, monumentális Kingdom of Welcome Addiction szintén telitalálat. Chris énekét most is a sok váltás, a váratlan fordulatok jellemzik. Néha mintha nem is ő énekelne, aztán rájövünk, hogy mégis. Sok vidámságra ne számítsunk a lemezen. Olyan sötét, mint a Cure goth mestermunkája, a Pornography. A Tear Garden című dal sokat elárul erről a hangulatról.

Sajnos van a lemeznek pár kevésbé jól sikerült pillanata, ahol pont az a hűvösség veszik el, ami annyira jellemző IAMX-re. Chris sajnos párszor most átlépte azt a határt, amit nem kellene, és a My Secret Friend, melyben egy Imogen Heap nevű énekesnő is közreműködik, kicsit már túlságosan gótikus lett. A You Can Be Happy című dalban található arab stílusú vonósok szintén nem viszik előre a lemezt, ahogy a monológ sem sikerült a legjobban. Szerencsére több hibája nincs az albumnak, és ezek sem olyan égbekiáltóak. Az I Am Terrified megintcsak egy monumentális darab, és az egyik legjobb IAMX szerzemény. Méltó utódja lehet a Spit It Out-nak vagy a Missile-nak. Elég sokszínű lemezről van szó. Az An I for an I című dalban Chris még úgy üvölt, mint Alice Glass, a The Stupid, the Proud-ban viszont már egészen más oldalát mutatja. Kellemes, lazítós dal, mely borús, esős időben a leghatásosabb, miközben kopognak az esőcseppek az ablakon, melyen keresztül úgy olvad össze az alattunk fekvő város, mint mi IAMX zenéjével. A The Great Shipwreck of Life megintcsak egy zaklatottabb szám, amit hallgatva tényleg úgy érezhetjük, hogy süllyed alattunk az a hajó. Aztán jön még egy már-már a post-rock határán mozgó szerzemény, a Running, és visszakerülünk a valóságba. De egy darabig kicsit más lesz minden. IAMX zenéjének van egyfajta tudatmódosító hatása. A mostani esős időben meg különösen. Ja, és Chris megint jön a Szigetre. Rossz döntés lenne kihagyni.