Dan Black szerencsétlenségére a legrosszabbkor adta ki debütlemezét. Az év eleji reménységlistán ugyan még előkelő helyen volt ő is, azonban Patrick Wolf, La Roux és Little Boots lemeze mellett most mégis nehezen tud labdába rúgni.

Dan Black egyébként nem most kezdi zenei pályafutását, ugyanis korábban már feltűnt a Servant nevű indie zenekar énekeseként, akiknek Liquify című slágerét elég sokat lehetett hallani annak idején, ezután azonban feloszlottak, és legtöbben valószínűleg már rég elfelejtették őket. Most itt a szólólemez, mely ugyan több egyedi ötletet tud felmutatni, mint a Servant, azonban ezzel még mindig nem fog bekerülni az év felfedezettjei közé. Nem egy csúcslemez tehát, de azért vannak rajta nagyon jó pillanatok. Ilyen mindjárt a kezdő Symphonies, mely a nyár egyik legfontosabb slágere, és ha az egész lemez ezt a színvonalat hozná, akkor még tíz pontot is kaphatna. Ez egyébként a korábbi HYPNTZ újabb változata. U+Me= refrénje kiváló lenne, a dal többi része azonban elég álmosító, és az Ecstasy kezdésétől sem jön senki eksztázisba. Védelmére szóljon, hogy a dal vége egész jó lesz. Ezután következik három erős dal. Ezek sorban az Alone, a Cocoon és a Yours. Utóbbi első hallásra idegesítő, aztán szépen lassan megszokja, majd megszereti az ember. Egyébként az igazán jó zenék ritkán ütnek elsőre, tehát ez mindenképpen biztató. Sajnos csak a jövőre nézve biztató, mert ezek azt mutatják, hogy Dan Black képes nagyon jó dalokat is írni, viszont egy kilenc számos debütálás bőven elég lett volna, és akkor nem lett volna szükség ennyi töltelékdalra. A diszkós Pump My Pumps a legpörgősebb szám a lemezen, az ezután következő számok azonban igencsak középszerűek. A Let Go című zárást még meg lehet említeni a jobb számok közt.

Dan Black debütlemezét meghallgatva végig van egy rossz érzésem, miszerint először írt néhány kiváló kislemezdalt, aztán a kezdeti sikeren felbuzdulva gyorsan el akart készíteni egy nagylemezt is, amire ennyi idő alatt már nem tudott maradandó szerzeményeket írni. Kár érte.

Dan Black szerencsétlenségére a legrosszabbkor adta ki debütlemezét. Az év eleji reménységlistán ugyan még előkelő helyen volt ő is, azonban Patrick Wolf, La Roux és Little Boots lemeze mellett most mégis nehezen tud labdába rúgni.

Dan Black egyébként nem most kezdi zenei pályafutását, ugyanis korábban már feltűnt a Servant nevű indie zenekar énekeseként, akiknek Liquify című slágerét elég sokat lehetett hallani annak idején, ezután azonban feloszlottak, és legtöbben valószínűleg már rég elfelejtették őket. Most itt a szólólemez, mely ugyan több egyedi ötletet tud felmutatni, mint a Servant, azonban ezzel még mindig nem fog bekerülni az év felfedezettjei közé. Nem egy csúcslemez tehát, de azért vannak rajta nagyon jó pillanatok. Ilyen mindjárt a kezdő Symphonies, mely a nyár egyik legfontosabb slágere, és ha az egész lemez ezt a színvonalat hozná, akkor még tíz pontot is kaphatna. Ez egyébként a korábbi HYPNTZ újabb változata. U+Me= refrénje kiváló lenne, a dal többi része azonban elég álmosító, és az Ecstasy kezdésétől sem jön senki eksztázisba. Védelmére szóljon, hogy a dal vége egész jó lesz. Ezután következik három erős dal. Ezek sorban az Alone, a Cocoon és a Yours. Utóbbi első hallásra idegesítő, aztán szépen lassan megszokja, majd megszereti az ember. Egyébként az igazán jó zenék ritkán ütnek elsőre, tehát ez mindenképpen biztató. Sajnos csak a jövőre nézve biztató, mert ezek azt mutatják, hogy Dan Black képes nagyon jó dalokat is írni, viszont egy kilenc számos debütálás bőven elég lett volna, és akkor nem lett volna szükség ennyi töltelékdalra. A diszkós Pump My Pumps a legpörgősebb szám a lemezen, az ezután következő számok azonban igencsak középszerűek. A Let Go című zárást még meg lehet említeni a jobb számok közt.

Dan Black debütlemezét meghallgatva végig van egy rossz érzésem, miszerint először írt néhány kiváló kislemezdalt, aztán a kezdeti sikeren felbuzdulva gyorsan el akart készíteni egy nagylemezt is, amire ennyi idő alatt már nem tudott maradandó szerzeményeket írni. Kár érte.