La Roux debütlemeze az év legjobban várt albumai közé tartozik, ezért kiemelt figyelmet érdemel. Ennek másik oka, hogy sokan az év legnagyobb reménységeként beszélnek róla, még akkor is, ha ezen a szerepen meg kell osztoznia Little Boots-szal. Azonkívül, hogy 2009 két legfontosabb új énekesnőjéről van szó, és hogy mindketten a 80-as éveket megidéző szintipop zenét játszanak, sok közös mégsincs Little Boots és La Roux zenéjében. Először is tisztázzunk valamit. La Roux (Elly Jackson) nem egyedül van, hanem egy duóról van szó, melyben persze ő jóval nagyobb szerepet kapott, mint társa, Ben Langmaid.

Szóval végre megérkezett a várva várt debütlemez. Kezdésnek mindjárt itt az év egyik legnagyobb slágere, az In for the Kill. Talán ez lesz az a dal 2009-ben, ami a Kids volt 2008-ban az MGMT-től, és nem véletlen. Újszerű hangzás, miközben mégis már jól ismert dallamokat idéz fel. Ráadásul egy tökéletes popdal, amiben minden megtalálható, aminek egy tökéletes popdalban benne kell lennie. A puttyogásokra épülő Tigerlily sokkal kevésbé 21. századi, ehelyett inkább a 80-as évekbe repít minket, de a szám dallama és Elly különleges hangja itt is magával ragadja az embert. A Quicksand volt az első La Roux kislemez, még tavaly, bár jóval kevésbé volt sikeres, mint az újabbak, ugyanis csak a 133. helyhez volt elég a brit listán. Ennek ellenére erre a dalra sem lehet semmi rosszat mondani, sőt. Ezt követi a Bulletproof, mely még sikeresebb tudott lenni, mint az In for the Kill. Talán kevésbé jellegzetes, azonban meg merném kockáztatni, hogy összességében még jobb ez a szám.

A La Roux lemezről nem emelhető ki minden dal, és nem olyan változatos, mint Little Boots nemrég megjelent debütálása, így azonban a lemez jobban egyben van, kevésbé ugrál a különböző stílusok között. La Roux zenéje sokkal inkább a nyolcvanas éveket idézi, mint Little Boots futurisztikus popzenéje. Az I'm Not Your Toy lesz a következő kislemezdal, melynek minden esélye megvan arra, hogy az előző kettő után szintén szép helyezéseket érjen el, ráadásul talán ez a lemez legslágeresebb szerzeménye. Ebben is, ahogy sok más dalban, a korai Depeche Mode hatása a legerősebb, mikor még színtiszta popzenét játszottak, a későbbi sötét hangulat nélkül. A Cover My Eyes szerintem a legkellemesebb La Rouxszerzemény. Ez egyébként az egyetlen, klasszikus értelemben vett lassú szám a lemezen. Elly éneke itt kiegészül egy kórussal is, mely méginkább feldobja az egyébként is kitűnő dalt. Az As If By Magic-ről nekem a nyolcvanas évek olyan énekesnői jutnak eszembe, mint Vanessa Paradis, majd aztán a kilencvenes években Annie Lenox, de 2009-ben jó újra egy ilyet is hallani. Bár valószínűleg nem sokan fogadtak volna arra, hogy a nyolcvanas évek szintipopja egyszer még visszatér. Sokan pedig átkozzák a napot, mikor ez mégis megtörtént, pedig azzal sem árt tisztában lenni, hogy talán egyik korszak sem volt akkora hatással a mai popzene kialakulására, mint a 80-as évek. A lemez végéről még a Fascination-t lehetne kiemelni, mellyel kapcsolatban valahogy az az érzésem, hogy ebből is lesz még idén kislemez.

La Roux debütálása tehát jól sikerült, bár nem hibátlan, és első hallásra nem üt akkorát, mint Little Boots bemutatkozó albuma, többszöri meghallgatás után egyre jobban fog tetszeni. Az In for the Kill és a Bulletproof pedig megunhatatlan.

La Roux debütlemeze az év legjobban várt albumai közé tartozik, ezért kiemelt figyelmet érdemel. Ennek másik oka, hogy sokan az év legnagyobb reménységeként beszélnek róla, még akkor is, ha ezen a szerepen meg kell osztoznia Little Boots-szal. Azonkívül, hogy 2009 két legfontosabb új énekesnőjéről van szó, és hogy mindketten a 80-as éveket megidéző szintipop zenét játszanak, sok közös mégsincs Little Boots és La Roux zenéjében. Először is tisztázzunk valamit. La Roux (Elly Jackson) nem egyedül van, hanem egy duóról van szó, melyben persze ő jóval nagyobb szerepet kapott, mint társa, Ben Langmaid.

Szóval végre megérkezett a várva várt debütlemez. Kezdésnek mindjárt itt az év egyik legnagyobb slágere, az In for the Kill. Talán ez lesz az a dal 2009-ben, ami a Kids volt 2008-ban az MGMT-től, és nem véletlen. Újszerű hangzás, miközben mégis már jól ismert dallamokat idéz fel. Ráadásul egy tökéletes popdal, amiben minden megtalálható, aminek egy tökéletes popdalban benne kell lennie. A puttyogásokra épülő Tigerlily sokkal kevésbé 21. századi, ehelyett inkább a 80-as évekbe repít minket, de a szám dallama és Elly különleges hangja itt is magával ragadja az embert. A Quicksand volt az első La Roux kislemez, még tavaly, bár jóval kevésbé volt sikeres, mint az újabbak, ugyanis csak a 133. helyhez volt elég a brit listán. Ennek ellenére erre a dalra sem lehet semmi rosszat mondani, sőt. Ezt követi a Bulletproof, mely még sikeresebb tudott lenni, mint az In for the Kill. Talán kevésbé jellegzetes, azonban meg merném kockáztatni, hogy összességében még jobb ez a szám.

A La Roux lemezről nem emelhető ki minden dal, és nem olyan változatos, mint Little Boots nemrég megjelent debütálása, így azonban a lemez jobban egyben van, kevésbé ugrál a különböző stílusok között. La Roux zenéje sokkal inkább a nyolcvanas éveket idézi, mint Little Boots futurisztikus popzenéje. Az I'm Not Your Toy lesz a következő kislemezdal, melynek minden esélye megvan arra, hogy az előző kettő után szintén szép helyezéseket érjen el, ráadásul talán ez a lemez legslágeresebb szerzeménye. Ebben is, ahogy sok más dalban, a korai Depeche Mode hatása a legerősebb, mikor még színtiszta popzenét játszottak, a későbbi sötét hangulat nélkül. A Cover My Eyes szerintem a legkellemesebb La Rouxszerzemény. Ez egyébként az egyetlen, klasszikus értelemben vett lassú szám a lemezen. Elly éneke itt kiegészül egy kórussal is, mely méginkább feldobja az egyébként is kitűnő dalt. Az As If By Magic-ről nekem a nyolcvanas évek olyan énekesnői jutnak eszembe, mint Vanessa Paradis, majd aztán a kilencvenes években Annie Lenox, de 2009-ben jó újra egy ilyet is hallani. Bár valószínűleg nem sokan fogadtak volna arra, hogy a nyolcvanas évek szintipopja egyszer még visszatér. Sokan pedig átkozzák a napot, mikor ez mégis megtörtént, pedig azzal sem árt tisztában lenni, hogy talán egyik korszak sem volt akkora hatással a mai popzene kialakulására, mint a 80-as évek. A lemez végéről még a Fascination-t lehetne kiemelni, mellyel kapcsolatban valahogy az az érzésem, hogy ebből is lesz még idén kislemez.

La Roux debütálása tehát jól sikerült, bár nem hibátlan, és első hallásra nem üt akkorát, mint Little Boots bemutatkozó albuma, többszöri meghallgatás után egyre jobban fog tetszeni. Az In for the Kill és a Bulletproof pedig megunhatatlan.