Van egy olyan magyar (és részben nemzetközi) szokás, hogy a régebbi előadókat két lemez után divat mindenféle elfogadható indok nélkül lehúzni, csupán azért, mert zenéjük más lett, mint korábban. A zenei sajtó által ily módon méltatlanul leírt zenekarok sorát a végtelenségig lehetne sorolni. A lényeg azonban az, hogy megjelent az Editors harmadik stúdiólemeze, ami után többé már senki nem mondhatja rájuk, hogy ez a zenekar csak a Joy Divisiont és az Interpolt másolja.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni az elektronika szerepét 2009-ben, és ez az új elektronikus hullám az Editors-t sem hagyta érintetlenül, olyannyira nem, hogy ha az Arctic Monkeys egy új oldalát mutatta meg a Humbugon, akkor az Editors felépítette egy teljesen új zenekar képét. Valahogy úgy, ahogy a The Horrors tette ugyanezt, itt azonban mégis kicsit másról van szó. Hogy ez tetszik valakinek, vagy sem, az már egyéni probléma, de azt is említsük meg, hogy van aki az In This Light On This Evening kapcsán szerette meg az Editors zenéjét.
Ez a lemez tehát szinte teljes egészében a szintetizátorokra épül, méghozzá egy elég borús elektronikus alapra. Borús, de mégsem szürke, kietlen iparvidék ez, ami a Joy Division és az Editors korábbi számait hallgatva megjelenik előttünk, hanem sokkal inkább egyfajta nagyvárosi helykeresés, csapongás különféle képek és hangulatok között, ahol persze szintén ritkán süt be a nap a felhőkarcolók közötti sikátorokba. Modern világ, nyolcvanas évek, New Order, Depeche Mode, Kraftwerk, itt van mind ezen a lemezen. Az album igen borúsan kezdődik a címadó dallal, és bár a Bricks and Mortarban is folytatódnak a sötét képek, a nyolcvanas éveket élénken megidéző szintetizátor mégis ellensúlyozza ezt. Itt már megjelenik egy új tulajdonsága is az Editors új számainak, ami a Papillonban érezhető leginkább. Ezek már igenis táncolható szerzemények, ami a korábbi Editors számokra, egy-két goth bulitól eltekintve nem igazán volt jellemző. A Papillon egyébként teljesen megosztotta az Editors rajongókat, van aki utálja, de olyan is, akinek a kedvence lett. Az In This Light and On This Evening a korábbi Editors lemezeknél jóval több előadó emlékét idézi meg, a Joy Division mellett itt az Echo & the Bunnymen (You Don't Know Love), a Depeche Mode (The Big Exit), a Cure (The Boxer). A Like Treasure már a shoegaze időszak tompított gitárfüggönyeit is megjeleníti, miközben egy olyan dal ez, ami más hangszereléssel az An End Has a Start egyik b-side dala is lehetne. A Papillon mellett az Eat Raw Meat = Blood Droll az album másik csúcspontja, amin a lemezzel kapcsolatban nagyon kritikus hozzáállással is nehezen lehetne hibát találni. Kevésbé populáris, borúsabb, mint a Papillon, azonban rögtön magával ragad, a záró Walk the Fleet Roadot pedig hallani kell, és utána nehéz szóhoz jutni. Talán az eddigi legszebb Editors dal.
Vannak lemezek, melyek megelőzik a korukat. A Velvet Underground debütlemezéről annak idején a Rolling Stone pár sort írt csak, mégpedig azt, hogy milyen iszonyatos, hogy egy ilyen megjelenhet. Vannak lemezek, melyekhez fel kell nőni, meg kell érteni, amit nem lehet úgy, ha csak végigsiklunk a felszínen. Bizonyos értékek csak a jövőben válnak azzá, ami megilleti őket. Ez valami olyasmi, amire azt szokták mondani: művészet.
1. In This Light and On This Evening
2. Bricks and Mortar
3. Papillon
4. You Don't Know Love
5. The Big Exit
6. The Boxer
7. Like Treasure
8. Eat Raw Meat = Blood Droll
9. Walk the Fleet Road
Ne nyomd el: Papillon, Eat Raw Meat = Blood Droll, Walk the Fleet Road, Bricks and Mortar
Szerintünk: 10
