2009 egyértelműen az új zenekarok éve. Így november végén nyilvánvalóan kijelenthetjük, hogy nem a legnagyobb nevek készítik el az év lemezét. Little Boots, La Roux és a Temper Trap után itt egy újabb reménység, a londoni The xx. Titokzatos nevük egy négytagú londoni, tinédzserekből álló formációt takar. Debütlemezük borítója és címe és hasonlóan rejtélyes, mint körülöttük általában minden. A lemez meghallgatása közben fekete-fehérré válik a világ körülöttünk, és még a méz is megkeseredik abban a különös melankóliában, amit zenéjükkel teremtenek.

A The xx nem ment az aktuális divatok után, nem készített modernista elektrólemezt, nem próbálta közelebb hozni a popzenei és az alternatív szcénát, nem talált fel különc hajviseleteket, hanem egy olyan korszak zenéjét  gondolta újra, melynek ma alig vannak követői. Ez persze nem teljesen igaz, mert az utóbbi időkben feléledt a shoegaze szcéna, de az azt képviselő zenekarok közül egyik sem képes annyi érzést belevinni számaiba, mint a The xx. Itt ugyanis nem csak öncélú gitárgerjesztésről meg eltorzított énekhangról van szó, hanem sokkal inkább a Cockteau Twins-féle melankolikus ömlengésről, akik mellett még egy sor más előadó neve is felmerül a Cure-tól Chris Isaakig.

A fehér X-el jelölt éjfekete lemez egy instrumentális, hipnotikus intróval kezdődik, mely az első hang után beleránt minket a lemez alkotta világba, mely biztos, hogy nem a valóság. Sokkal inkább a két énekes, Romy Madley Croft és Oliver Sim által alkotott személyes tér ez, melynek a kellős közepébe csöppenünk bele, mint egy drámába, melynek csak megfigyelői lehetünk. Nem tudunk az előzményekről, nem tudunk a miértekről, csak a pillanatról, mely most már kőbe, vagyis ebbe a lemezbe van zárva. A The xx zenéjét érdemes nyugodt körülmények közt hallgatni, és nem például vezetés közben, mert azonkívül, hogy jobb, ha nincsenek zavaró tényezők, a körülöttünk lévő világ érzékelése is megváltozhat kissé. A The xx zenéje felépít egy teret körülöttünk érzésekkel, hangokkal, képekkel. Álomszerű, szigorúan fekete és fehér képekkel. A The xx számai rögzített valóságképek. Nincs őrült gitárfüggöny, csak néhány hang, ezek közül azonban mind ott van, ahol lennie kell. A The xx csak burkoltan, teljesen újraértelmezett formában viszi bele zenéjébe a ma divatos műfajokat. Mert van itt egy kis r&b, van dubstep, de minden szépen elrejtve egy sajátos keretbe.

A nyolcvanas évek óta, és főleg manapság le lett járatva minden, ami goth, ami sötét, a The xx azonban visszavisz minket oda, mikor a dark dolgok még egyáltalán nem párosultak ma ismert kellemetlen kísérőjelenségeikkel. A Pornography volt talán a legjobb lemeze Robert Smith zenekarának, a Cure-nak, mielőtt elmentek volna szépen lassan a késői, már inkább megélhetési, mint hiteles goth-pop irányba. A The xx tőlük is sokat merített, ami a dalok hangulatát illeti, a hangzást már inkább a Cocteau Twins-től kölcsönözték, és a nyolcvanas évek egyéb atmoszférikus pop előadóitól. Egy fiú és egy lány intim társalgása minden szám, melyet olyan szuggesztíven folytatnak, hogy nehéz lenne nem kerülni a hatása alá. Szinte minden számot duettként adnak elő, köztük a Crystalized-ot és az Islands-t, mely az első két dal volt a lemezről, amivel a közönség megismerkedhetett. A Heart Skipped a Beat című számig végig ez a hipnotikus gitárzene van, majd a Fantasy-vel jön egy változás. Ez a dal ugyanis már szokványos hangszerektől teljesen megfosztott ambient, melyben Oliver mondja el rövid, de annál hatásosabb monológját. Romy a Shelterben válaszol, mely ismét egy egészen új hangulatot jelenít meg. A lemezt meghallgatva senki nem gondolná, de a hétköznapokban Romy lelkes r&b rajongó, és énekstílusára nagy hatással voltak a Whitney Houston-féle előadók. Hát, ha nélkülük nem jött volna létre ez a lemez, akkor el van nézve minden zene ellen elkövetett merényletük. Az ultraminimalista Basic Space olyan, mint egy lecsupaszított dubstep. Az Infinity-hez felesleges bármiféle kommentárt fűzni, ez egy kötelező darab. Ebben a dalban benne van a zene minden szépsége. Monoton, magával ragadó zenei alap, zaklatott ének, a hagyományos dalformát úgy dobja szemétbe, hogy közben mégis olyan marad mint egy álomképbe beleszőtt popdal. A zene fokozatosan hangosodik fel, a feszültség kitörni készül, ez azonban végül nem történik meg, és újra elfojtódik. A Night Time és a Stars belevisz minket az éjszaka sötétjébe, és még ismerkedhetünk kicsit ennek a furcsa párnak az életével, de aztán el kell búcsúznunk tőlük, ennyit mutattak meg, a többi rejtély marad.

1. Intro
2. VCR
3. Crystalized
4. Islands
5. Heart Skipped a Beat
6. Fantasy
7. Shelter
8. Basic Space
9. Infinity
10. Night Time
11. Stars

Ne nyomd el: Infinity, Heart Skipped a Beat, Islands, Crystalized
Szerintünk: 10