A manchesteri Delphic egyike a 2010-es év reménységeinek, ilyenkor pedig a szokásosnál is nagyobb a várakozás a debütlemezre. Szerencsére nem kellett sokáig várni, januárban ugyanis már ki is adták az Acolyte című albumot. A lemez misztikusan hangzó címe már önmagában is elég monumentális darabot sejtet, főleg ha nem megy át a zene szimbólumokkal megpakolt giccsbe. Ez pedig nem történik meg.
A párhuzam a Temper Trap nevű ausztrál zenekarral nyilvánvaló. Ők egyébként tavaly szintén rajta voltak a nagy reménységek listáján. A Delphic és a Temper Trap egyaránt a rockzene és az elektronika ötvözésével próbált valami nagyot alkotni, és mindkét zenekarnak elég jól sikerült a végeredmény. Szerencsére nem elborult, tíz perces dalok vannak a lemezen, hanem gyakorlatilag popzenei dalformát használnak ausztrál társaikhoz hasonlóan. Ettől függetlenül vannak hosszú dalok, pl. a címadó Acolyte, de ez sem unalmas egy másodpercig sem. Az Acolyte összességében jobban egyben van, mint a Temper Trap lemeze, az egyes dalok kapcsolódnak egymáshoz, ennek azonban az a következménye, hogy kevesebb a kiemelhető sláger. De nem kell megijedni, azért a dalok önmagukban is megállják a helyüket. A Clarion Call kiváló kezdés, lassan építkezdik és fordul át pszichedelikus hangzavarba. A Doubt már ennél jóval slágeresebb, a refrén pedig teljesen magával rántja a hallgatót. Engem valamiért az egész lemez felépítése a Foals albumára emlékeztet. Monoton ritmus, rövid szöveg sok ismétléssel, szimbólumok, halk-hangos részek kiszámíthatatlan váltakozása. De mondhattam volna a Klaxons debütlemezét is, ez azonban összeszedettebb annál. A This Momentary újabb hatalmas sláger, ahogy az ezt követő Red Lights és Halcyon is. Előbbit a sok gépi hang, pittyegés, utóbbit az egyedülálló dallam teszi emlékezetessé. A Submission egy monumentális rockdal a jövőből, a Counterpoint pedig már ismerős lehet, hiszen ez volt a zenekar első kislemeze. A végén még van egy lassú átvezetés a Remain című záródalhoz. Az Acolyte pont olyan lett, amilyennek lennie kell az év egyik legjobban várt albumának. Energikus, előremutató, dallamos. Még sokat fogunk hallani róluk.
Szerintünk: 10
A manchesteri Delphic egyike a 2010-es év reménységeinek, ilyenkor pedig a szokásosnál is nagyobb a várakozás a debütlemezre. Szerencsére nem kellett sokáig várni, januárban ugyanis már ki is adták az Acolyte című albumot. A lemez misztikusan hangzó címe már önmagában is elég monumentális darabot sejtet, főleg ha nem megy át a zene szimbólumokkal megpakolt giccsbe. Ez pedig nem történik meg.
A párhuzam a Temper Trap nevű ausztrál zenekarral nyilvánvaló. Ők egyébként tavaly szintén rajta voltak a nagy reménységek listáján. A Delphic és a Temper Trap egyaránt a rockzene és az elektronika ötvözésével próbált valami nagyot alkotni, és mindkét zenekarnak elég jól sikerült a végeredmény. Szerencsére nem elborult, tíz perces dalok vannak a lemezen, hanem gyakorlatilag popzenei dalformát használnak ausztrál társaikhoz hasonlóan. Ettől függetlenül vannak hosszú dalok, pl. a címadó Acolyte, de ez sem unalmas egy másodpercig sem. Az Acolyte összességében jobban egyben van, mint a Temper Trap lemeze, az egyes dalok kapcsolódnak egymáshoz, ennek azonban az a következménye, hogy kevesebb a kiemelhető sláger. De nem kell megijedni, azért a dalok önmagukban is megállják a helyüket. A Clarion Callkiváló kezdés, lassan építkezdik és fordul át pszichedelikus hangzavarba. A Doubtmár ennél jóval slágeresebb, a refrén pedig teljesen magával rántja a hallgatót. Engem valamiért az egész lemez felépítése a Foals albumára emlékeztet. Monoton ritmus, rövid szöveg sok ismétléssel, szimbólumok, halk-hangos részek kiszámíthatatlan váltakozása. De mondhattam volna a Klaxons debütlemezét is, ez azonban összeszedettebb annál. A This Momentary újabb hatalmas sláger, ahogy az ezt követő Red Lights és Halcyon is. Előbbit a sok gépi hang, pittyegés, utóbbit az egyedülálló dallam teszi emlékezetessé. A Submission egy monumentális rockdal a jövőből, a Counterpoint pedig már ismerős lehet, hiszen ez volt a zenekar első kislemeze. A végén még van egy lassú átvezetés a Remain című záródalhoz. Az Acolyte pont olyan lett, amilyennek lennie kell az év egyik legjobban várt albumának. Energikus, előremutató, dallamos. Még sokat fogunk hallani róluk.
1. Clarion Call
2. Doubt
3. This Momentary
4. Red Lights
5. Acolyte
6. Halcyon
7. Submission
8. Counterpoint
9. Ephemera
10. Remain
Ne nyomd el: Doubt, Halcyon, This Momentary, Counterpoint
Szerintünk: 10
Delphic - Doubt
