A The Wall a huszadik század során számtalan különböző helyen és helyzetben lett volna értelmezhető. A világ sok részén pedig a mai napig aktuális. Ez a mű kétségkívül a valaha sikerült egyik, ha nem a legjobb konceptalbum, amit ehhez méltó módon is kell előadni. Roger Waters pedig általában nem okoz csalódást, így olyan show-t láthattunk tegnap Budapesten, amire még nagyon sokáig emlékezni fog az, aki részese lehetett ennek az élménynek.
A The Wall a huszadik század során számtalan különböző helyen és helyzetben lett volna értelmezhető. A világ sok részén pedig a mai napig aktuális. Ez a mű kétségkívül a valaha sikerült egyik, ha nem a legjobb konceptalbum, amit ehhez méltó módon is kell előadni. Roger Waters pedig általában nem okoz csalódást, így olyan show-t láthattunk tegnap Budapesten, amire még nagyon sokáig emlékezni fog az, aki részese lehetett ennek az élménynek.
Roger Waters fellépése valójában egyáltalán nem egy szólókoncert volt, elképzelni is nehéz, hogy mennyi ember áll egy ilyen tökéletesen precíz show létrehozása mögött, ahol minden tégla a helyén van, és megengedhetetlen, hogy bármi hiba történjen. Talán sokaknak zavaró ez a tökéletesség, de minden idők egyik legjobb lemezének előadásakor mások az elvárások, mint egy átlagos klubkoncerten, ahol a zenészek érzéseinek megjelenése, esetleges hibái egyáltalán nem zavaróak, sőt, szinte elvárjuk az ilyesmit. A The Wall azonban más. A magyarországi bemutatóra kissé megkésve, de mégis a legjobbkor került sor. A történelem ugyanis ismétli önmagát, és vannak dolgok, amik soha nem változnak. Egy átlagos amerikai hallgatónak a The Wall talán inkább belső vívódásokról szól, valamint távoli helyek nehezen érzékelhető problémáiról melyek az ott harcoló katonák által kerülnek közelebb hozzájuk a mindennapok során, a tévén keresztül, állami megemlékezések alkalmával. Itt Kelet-Európában azonban továbbra is érezni lehet annak a bizonyos falnak a fojtogató jelenlétét, napról napra átélhetjük a fal felépülését tégláról téglára, és senki nem tudja megmondani, hogy mit hoz a holnap, elfutni jobb, vagy maradni, és megvárni a show végét, mikor ledőlnek a falak, és eljön a szabadság pillanata.
Az előadás az In The Flesh felcsendülése után látványos beltéri tűzijátékkal kezdődött, a végén pedig egy életnagyságú harci repülő csapódott be a falba Roger Waters feje fölött. Itt már lehetett érezni, hogy nem mindennapi látványban lesz részünk. Volt még a közönség fölé magasodó gázálarcos szörny az Another Brick In The Wall alatt, helikopter pásztázott végig a reflektorával a nézőtéren, a Pink Floyd koncerteken szinte kötelező repülő malac sem maradt el, a legtöbb látványelem azonban ezúttal a falon jelent meg. Katonák nevei, bombaként hulló, az eget elsötétítő önkényuralmi jelképek, vallási szimbólumok, cégek logói. A fal egyébként fokozatosan épült fel, hogy milyen módszert használtak a vetítésre, arra nem sikerült rájönnöm, ugyanis mintha mindegyiket egyenként kapcsolták volna be a rendszerbe, csak a tégla helyére kerülése után jelentek meg rajtuk a képek. A lemez első felének végére létrejött a tökéletes izoláció, nem láthattuk sem a zenekart, sem Roger Waters-t, aki aztán egy, a falból kiemelkedett padlón jelent meg egy széken ülve.
A Pink Floyd dalok monumentalitását és a show elemeit a mai napig sok zenekar próbálja meg utánozni, de ha valaki ott volt tegnap este, az beismerheti, hogy ezek elég sikertelen próbálkozások. A közönség itt teljesen részévé vált az előadásnak, a fasiszta elnyomást megidéző képek alatt Roger Waters sortüzet adott le a közönségre, a panelház magasságú fal pedig ott omlott össze pár méterre az első sorokban állóktól az előadás végén. Az épített falon megjelent egy másik, vetített fal, így sokszor egyáltalán nem lehetett megmondani, mi az, ami valóság, és mi illúzió. Ilyen pillanat volt, mikor Roger Waters ráütött a falra, az pedig darabjaira hullott, de ez még csak illúzió volt, a szabadság iránt való vágy, ami először az egyes emberek fejében jelenik meg, majd csak a fokozódó elégedetlenség után jut el oda a folyamat, mikor már tényleg ledőlnek a falak. A Mother alatt a "Mother, should I trust the government?" sor után magyarul is olvashattunk valamit a falon: "Kurvára nem". Ez volt a válasz. You Better Run. Run Like Hell. Rengeteg szimbólum, tudat alatt manipuláló szöveg jelent meg a falon, olyan gyorsasággal, hogy sokszor nem is tudatosultak ezek, főleg, hogy egyszerre 3-4 helyre kellett figyelni, így unatkozni biztos nem volt ideje senkinek. Legalábbis azoknak nem, akik egyáltalán tudták, hogy hol vannak, mert ahogy egy mozifilm alatt nem szokás kimenni öt percenként sörözni és röhögcsélni, telefonálni, úgy itt sem lett volna. Úgy tűnik, hogy az anyagi jólét még mindig elég nagy ahhoz, hogy sokan több tízezer forintot kifizessenek egy koncertért, amit nem is néznek végig. Ők azok, akik soha nem fogják megakadályozni a falak megépülését, és nem is akarják majd ledönteni azokat, mert azt sem vették észre, hogy mi történik körülöttük, mikor oda kellett volna figyelni.
