Az oxfordi Foals Cassius című számát mostanában igen gyakran hallhatjuk a rádiókon, azonban mielőtt valaki elhamarkodottan ítélne, és azt mondaná, megint itt egy indie zenekar, olyan, mint a többi, érdemes meghallgatni a lemezt, ami után biztosan megváltozik a véleménye. A lemezen legerősebb a Bloc Party hatása, nemcsak az énekes, Yannis Philippakis és Kele Okereke hangja közt van sok hasonlóság, de a dalok stílusa is a Bloc Partyra emlékeztet. Ez nem baj, mert emellett még egy sor más zenekar is eszünkbe juthat, rögtön az elején a The Fall, a The French Open című nyitó számban, ami igen jól sikerült. Ezt követően jobbnál jobb számokat hallunk 46 percen át, igazi táncolható indie slágereket, mint a már említett Cassius vagy a Red Sock Pugie, és néhány lassabb felvételt, mint a Heavy Water vagy a Big Big Love. Őket se hagyta érintetlenül a new rave-nek nevezett hullám, ez leginkább a Balloons és az Electric Bloom című dalokon érződik. Zenéjük tele van effektekkel, experimental elemekkel, trombitával, és még sokmindennel, amik rendkívül változatossá teszik a dalokat, koncertjeiken pedig garantált a katarzis. A dalok modern világunkról szólnak, annak összevisszaságáról, az emberek útkereséséről, és a médiáról, ami próbál minket még jobban összezavarni. Néha olyan érzésünk van, mintha a Bloc Party Silent Alarmjának folytatását hallanánk, azonban ez sokkal jobb folytatás, mint a Weekend in the city. Reméljük a Foals még ennél is jobb folytatásra lesz képes, és nem csak egy egylemezes csodáról van szó.

10