A brooklyni MGMT-ről már szó esett itt korábban is, és érdemes is odafigyelni rájuk, mert egy rendkívül erős bemutatkozó lemezről van szó. Az Oracular Spectacular már tavaly megjelent, de akkor még csak letölthető formában, a rendes lemez változatra mostanáig kellett várni. Az már a Time to Pretend című első single hallatán kiderül, hogy nem mindennapi zenét fogunk itt hallani. Ismét egy elektronikát jól használó formáció, akik úgy pakolták tele lemezüket progresszív elemekkel, hogy mégsem egy rádióban játszhatatlan tíz perces darabokkal teli idegtépő albumot kapunk, hanem egy nagyon is szerethető, rádióbarát, néha teljesen mainstream pop zenét, miközben mindvégig művésziek tudnak maradni. David Bowie végig itt van, mintha a Ziggy Stardust 2008-as változatát hallanánk, és a színvonal se rosszabb semmivel. Eszünkbe juthat még az Arcade Fire is. Az Electric Feel éppen nagyon aktuális a new rave és az elektronikus zene új hullámának évében, az ezt követő Kids pedig a lemez csúcspontja, amit nyugodtan rátehetünk akár minden idők száz legjobb számának listájára is. Úgy hozták össze egy dalban Bowie-t, a Muse-t, a Rolling Stones-t és a Joy Division-t, ahogy az még soha senkinek nem sikerült. Még agyonra lehetne dicsérni a The Youth, 4th Dimensional Transition, Future Reflections című számokat is, és a többit is, ugyanis rossz pillanat nincs a lemezen. Furcsa electro-glamrock, amit hallgatva egyik pillanatban a hetvenes években érezzük magunkat, másikban pedig valahol távol a jövőben. 2008-ban, az évtized zeneileg legjobb évében nem lesz könnyű dolga annak, aki az év lemezét szeretné elkészíteni, de az MGMT nagyon közel került hozzá, és várjuk ki a végét.

10