És itt az újabb nagy visszatérés, tíz év után új lemezzel jelentkezett a kilencvenes évek egyik legfontosabb triphop zenekara, a Portishead. Bevallom, nem ez az a stílus ami legközelebb áll hozzám, mert a Massive Attack vagy a Portishead mellett kevés igazán jó lemez született az elektronikus zene hiphop alapokra ültetésével kialakult furcsa műfajban. Talán a műfaj divattá válása és egyben hanyatlása, a mainstream triphop bandák, mint a Morcheeba, Moloko feltűnése, talán más, de valami véget vetett a Portishead és a Massive Attack körül kialakult kultusznak. Most azonban újra itt vannak, hisz a Massive Attack is kiad még idén egy lemezt, a Portishead új anyagára pedig már nem is kell várnunk, hallgassuk hát meg. Ne számítsunk Moloko-féle slágeres popzenére, ezt a lemezt nem könnyű végighallgatni, és teljes odafigyelést igényel, tehát háttérzenének ne használja senki, vagy akkor ne csodálkozzon, ha nem fog tetszeni neki. Rögtön elsőre Björk fog beugrani, mint viszonyítási alap, valamint a Radiohead elborultabb lemezei. A lemez első pár sora portugálul hangzik el, majd jön a szomorú, megrázó, hűvös dalok sora, amit ha hallgatunk, megfagy a levegő körülöttünk. Legmonumentálisabb és legfurcsább darab a Small című szám, melynek ellentéte a másfél perces Deep Water, mely már valóban Thom Yorke-ot idézi meg, és az Amnesiac című Radiohead lemezt. Géppuskaropogással is lehet zenét írni, ahogy az a Machine Gun című dalban kiderül. Ha ehhez tíz év kellett, akkor megérte várni.
10
