A Bloc Party 2005-ös Silent Alarm című debütálása mindenkit meglepett, és egyből bekerültek vele a legnagyobb indie zenekarok közé. Ezt követte még egy kislemez, a Two More Years mely még nem került fel a Silent Alarm-ra, mégis sokak számára ez a zenekar legemlékezetesebb száma. A 2007-es Weekend in the City-t mindenki türelmetlenül várta, és amekkora volt a várakozás, olyan nagy volt a csalódás is. A Bloc Party zenéje itt nagyon lelassult, és nem arról van szó, hogy ez rossz lemez lett volna, mert ez így egyáltalán nem igaz, nagyon jó, experimentális dalokat találunk rajta, a várakozásokat azonban alulmúlta, és az is igaz, hogy nem volt rajta egyetlen Banquet-hez, vagy Helicopter-hez mérhető sláger sem. Talán ezt akarták bepótolni az év második részében megjelent Flux című dallal, mely tökéletesen sikerült, és bár a gitárzenétől kicsit eltávolodott az elektronika felé, mégis ez lett a zenekar egyik legnagyobb slágere. A Weekend in the City hónapokkal a megjelenés előtt felkerült az internetre, és ezt nem akarták újra megkockáztatni, így semmilyen információt nem szivárogtattak ki az Intimacy-ról, mely csendben, egyik napról a másikra egyszer csak megjelent, bár egyelőre csak letölthető formában. És hogy milyen lett az Intimacy? A nyitó Ares mindjárt teljes képet ad a lemezről, és ez megint nem a Silent Alarm-féle Bloc Party. Durva effektek, zaklatott, állandóan váltakozó dalfelépítés, hirtelen váltások, rövid megnyugvás, kellemes, lassú rész, amit hirtelen ismét felvált a mechanikus zajokkal telepakolt nyomasztó alapritmus, Kele Okereke pedig már inkább rappel, mint énekel. A megnyugvást hiába várjuk a dal végén, a Mercury még az előzőnél is sötétebb darab, ugyanazzal a grime-os alaphanggal, néha őrületbe kergető vijjogó zajokkal, melyek az ember agyába hatolnak, és hát igen, nem volt túl szerencsés ezt kislemezdalak választani. A lemez hangulatába beleillik, azonban abból kiragadva élvezhetetlen. Valamelyest emlékeztet a dal a Chemical Brothers-féle Believe-re, melyben szintén Kele énekelt, és a két dal klipje is erősen emlékeztet egymásra. Társadalomkritikából, ijesztő jövőképből most is van bőven, emellett a lemez a címhez híven az eddigiek közül a legszemélyesebb, Kele soha nem vitte még ennyire bele a dalokba a magánéletét. A Halo felüdülés a lemez sokkoló kezdéséhez képest, itt nagyon emlékeztetnek régi önmagukra, egy slágeres, gitárcentrikus dal, a Biko pedig már egy lassú, experimentális darab, drum 'n' bass elemekkel. A Trojan Horse ismét egy slágergyanús szerzemény, poszt-punkos gitártémákkal, amit megint csak egy lassú dal, a Signs követ, csilingelésekkel, vonósokkal, néha már a Sigur Rós-t is megidézve. És jön a harmadik dal azoknak, akiknek a Bloc Party a Silent Alarm számait jelentette, a One Month Off bizonyára tetszeni fog nekik. A lemez zárása pedig tökéletesre sikerült, a már említett drum 'n' bass ritmus itt még jellemzőbb, a Better Than Heaven a zenekar legérettebb, leghatásosabb, és talán legjobb szerzeménye. Zaklatott, hátborzongató ritmus, furcsa hangzás, mely a dal végére agyontorzított gitárokkal vegyül, majd következik az utolsó szám, az Ion Square, mely még a Better Than Heaven-t is felül tudja múlni, ez maga a tökéletes experimental dal, melyet ha meghallgatunk, még sokáig a hatása alatt leszünk.
10
