Mi is jellemzi igazán a Mother Mother-t? Magas hangú férfi énekes (Ryan), dallamos indie - néhol glam-es hangzás - és lírikus dalok. Nagyjából ez lenne az összefoglalás.

De a 2007-es Touch Up albumhoz képest az O My Heart minden tekintetben nagy fejlődés az együttes karrierjében; mind az album összességét, mind a banda külsejét és népszerűségét nézve. Korábban még inkább lázadósra vették a figurát (gondolok a Touch Up című klipre, amikor Ryan rúzsosan nyúzta a gitárját) és a dalok között nem igazán volt harmónia; most pedig már fekete-vörösben pompáznak a címadó dal klipjében, illetve a májusban megjelent Body Of Years videójában. Mellesleg végre honlapja is van az együttesnek.

Nem derült ki számomra, hogy miért van a lemez borítóján egy hal. Bár a korábbi album külsejét is furcsállottam - azon egy ötfejű kakas pompázik. No de mindegy, a koncepciója a jelenlegi külsejüknek egész jó (kicsit White Stripe-os).

A zenéjükben az, hogy a két (néhol három) énekes kiegészítik egymást, igazán tetszetős, például a Miles-ben - nem hiába kapták meg a CBC Radio 3 jóvoltából a legjobb vokálos díját. Mindegyik hangszerrel pont annyit és pont úgy zenélnek, ahogy az oda illik. Szerencsére egyik tag sem esik túlzásokba, így lesz a mértékletességük által egy egész az album. Ráadásul a játékukkal pont úgy csavarják a hallgató fejét, ahogy nekik jól esik - célzok itt a Ghosting-ra, amit leginkább azzal a képpel tudnék leírni, amikor egy kislány sétál, virágokat szed, majd betér a szellemekkel teli erdőbe, de végül hazakerül. Egyedül a Hay Loft-tal nem tudtam megbarátkozni. 

Kiemelném, hogy a más bandáknál megszokott gitár-basszus-dob hármast a lemezen trombitával, vonósokkal, akusztikus gitárral, szintetizátorral is feldobták - így készítették ezt az igazán sokszínű albumot, amit már kismilliószor hallottam elejétől a végéig, és valószínűleg még jópárszor is hallgatni fogom.