IndieClub

Az Au Revoir Simone három egyetemista lányból áll, akik 2003-ban kezdtek el zenélni. Ezzel egyidőben az álmos Vermontból New Yorkba költöztek, ahova magukkal vitték azt a kisvárosi melankóliát, ami a zenéjükre jellemző. Ez keveredik legutóbbi, Still Night, Still Light című lemezükön a nagyvárosi elektronikával.  Senki ne számítson táncparkettekre való popzenére, az Au Revoir Simone ugyanis sokkal inkább emlékeztet a nevükben is megidézett Simon & Garfunkelre, csak éppen modern formában. Zenéjük tele van éteri hangokkal, hipnotikus szintihangokkal, orgonával, és mindezek mellé bájos énekhang társul, ezek összessége pedig egy nagyon szerethető, aranyos zene. Nincs benne lázadás, nincs benne semmi mesterkélt, csak három lány, akik saját dolgaikról énekelnek. Emellett David Lynch egyik kedvenc zenekara, ami nem jelenthet rosszat, mert kedvenc filmrendezőnk nem éppen rossz ízléséről vált híressé. Lynch fel is lépett egyszer a lányokkal. Ha már a filmeknél tartunk, az Au Revoir Simone számait többször is használták sorozatokban, mozifilmekben aláfestő zeneként, legutóbb tavaly a Kimo no Tomodachi című japán filmben, de az Ugly Betty című amerikai sorozatban is felcsendült The Lucky One című számuk. Saját bevallásuk szerint olyan zenekarok inspirálták őket, mint a Belle & Sebastian, a Beach Boys, a Stereolab, a Modest Mouse és emellett néhány német előadót is megemlítenek, többek között a bajor elektronika kulcsformációját, a Lali Punát.

A két évvel ezelőtt alakult Plushgun nevű trió szintén az elektronika területén mozog. Zenéjük különlegessége az elektronika és a hagyományos amerikai alternatív rockzene keveréke. 2008 májusában, egy fesztiválfellépés után a Tommy Boy nevű lemezkiadó ajánlott nekik szerződést, ahol meg is jelent első lemezük idén februárban. A Pins and Panzers című lemezt meghallgatva két zenekar jut eszembe, az Owl City és a Metro Station, ezt azonban szerencsére nem sajátította ki magának egy igénytelenségre épülő zenei csatorna közönsége. Az album tele van dallamos, atmoszférikus hangzású szerzeményekkel. Emellett a dalszövegek is ötletesek, a Just Impolite című szám refrénje például így hangzik: I walk the line like Johnny Cash / I made the bus in seconds flat / I called your line too many times / I'm not obsessed, just impolite.

A Fischerspooner már nagyobb körben ismert lehet, hiszen az electrocash nevű műfaj egyik legfontosabb képviselőiről van szó. A Fischerspooner egy duó, a nevük pedig Warren Fischer és Casey Spooner vezetékneveiből lett összerakva. Zenéjük a Kraftwerk hagyományaira épül, előadásaikon a szintipop kezdeti korszakát idézik meg, igen látványos színpadi jelenléttel. Már tíz éve működnek, azonban talán a mostani 80-as évek retró hozza meg számukra az igazi sikert. Első lemezük 2002-ben jelent meg, és szerényen a #1, Best Album Ever címet adták neki. Ezt követte 2005-ben az Odyssey és idén májusban az Entertainment, melynek címe sokat elárul a Fischerspooner céljairól. Színtiszta szórakoztatás ez, egy stílus, egy előadásmód, egy öltözködés amitől ha megfosztanák, akkor elveszne a zene értelme is. A lemezen egyébként az a Jeff Saltzman producerkedett, aki már dolgozott a Killers-szel és a The Sounds-szal is. A végeredmény egy a korábbi lemezeknél poposabb, ugyanakkor továbbra is provokatív, modern, az érzékek mindegyikére ható zene és előadásmód.