Azt hiszem, 2010 nyarára végleg megérkeztünk valaminek a kellős közepébe, aminek még nem igazán van elnevezése. A lényeg az, hogy mostanában a zenekarok előszeretettel mennek vissza a Radiohead-féle mély szövegekhez és minimalistább zenékhez. A pörgős, dallamos indie és elektronikus slágereket felváltották a 6-7 perces, nehezen értelmezhető, elborult számok, elég ha csak a Foals vagy a These New Puritans lemezére gondolunk. Most a Hot Hot Heat is beállt a sorba, akiktől meglehetősen furcsa ez a váltás, hiszen eddig az egyik legpörgősebb zenét játszó indie zenekar voltak.
Mikor először rápillantottam a lemezre, akkor a tracklist alapján (YVR, 21@12, JFK's LSD) sokkal inkább Radiohead lemezre gyanakodtam volna, mint Hot Hot Heat-re, és a borítóval is ugyanez a helyzet.
