Tegnap John Lennon halálának 30. évfordulójáról emlékeztek meg világszerte. Budapesten is számos program közül lehetett választani. Egyik alternatíva az A38-on rendezett emlékest volt.
Megemlékezni lehet szomorkodva, szentimentálisan, és lehet úgy, hogy vidáman koccintunk az elhunyt tiszteletére, mert örömködünk, hogy itt volt velünk (már akivel, mert sok volt a harminc alatti résztvevő is). Illetve lehet a kettőt keverni, váltogatni. Más ismert üdvös megoldás nincs. Az est fellépői között voltak olyanok, akik ismerték ezt a szabályt, voltak, akik kevésbé.
Nem néztem meg előre a zenészek listáját, ami (mint később kiderült) nem is volt teljes névsorral feltüntetve a különböző szóróanyagokon. Nem tipikusan az A38 arculatára jellemző fellépők is voltak, akik egy részével szemben igazolódtak az előítéleteim, de ért pozitív csalódás is. Minden szempontból sokszínű este volt (sajnos a színvonal szempontjából is).
Galla Miklós gondolataival indult az este, aki a humort félretéve, de a tőle megszokott eredeti stílusban mesélt az The Beatles-ről.
Ezután különböző stílusú zenekarok játszottak a Lennon és Beatles számok legjavából (meg volt egy valami, ami nem tudom mi volt, de nem Beatles és nem jó). Sokszor a különböző együttesek keveredtek egymással. Voltak, akik egyedül jöttek, a bandájuk nélkül, még egy acapella zenekar is tiszteletét tette.
Az esemény szelleme miatt sem szeretettem volna a negatívumok felsorolását túlzásba vinni, de voltak elemek, amiket nem lehet szó nélkül hagyni. Ilyen az MR2 áldásos vagy átkozott (még kérdéses) sugárzása által az undergroundba átszivárgott bandák pofátlan magamutogatás. Igazából nagy ívben leszarták, hogy nem az ő nevük van kint a falragaszokon, hanem a Mesteré. Egy másik kategória a Csillag hullikos, vernyákoló, mindent 5 másodperccel a kelleténél tovább kitartó "csajok", akikről szólni sem lenne érdemes, de ilyen a gonoszság. Voltak csilivili ruhák, rosszabb vidéki diszkókban még divatos, lyukacsocs Kane West szemüvegek. De az anyázás letudva. Szóval ők nem kellett volna, de.
A közönség kivételesen jó volt. Kár, hogy nem igazán tudtak elmerülni a dalokban. Néhol zavaró volt a sok áthangolás, mert tényleg csak úgy jöttek-mentek az előadók. Egy ilyen est persze ezzel jár, de a szervezők megoldhatták volna úgy a szüneteket, hogy azok ne legyenek zavaróak.
A The Walrus, frontemberükkel, Noellel sokat szerepeltek a színpadon. Ők vitték hátukon az estét, és egy fiatalember, akinek szégyen-gyalázat sehol nem találom a nevét. Kooperáltak például Jamie Winchesterrel. 
Csodálatos adaptációkat hallottunk Fekete Jenőtől, aki Paul Welleres hangjával új értelmet adott egy-egy számnak.
Néha azt éreztem, hogy a sokféleségnek az lenne a szerepe, hogy mindenkihez szóljon, de ez az amerikai életérzés ilyen viszonylag kis létszámú eseményen nem jön át. Sokszor lehetett látni tanácstalanul álló embereket a közönség soraiban, akik nem tudják mire vélni azt, ami a színpadon történik.
A Supernem és az Anna & The Barbies volt hivatott képviselni az undergroundot. A misszió sikeres volt, Annáéknál érződött először komolyabb mozgás a közönség soraiban. A kicsit Gagás dizájn ellenére a Lennonos pólója nálam elnyerte az est legjobbja díjat. Pörgős dalokat választottak, és sokkal jobban működött a vad pörgés, mint egyik-másik giccs. 
Az eseményről pozitív élményekkel léptem ki a sok negatívum ellenére. Számos fantasztikus produkció volt még az általam felsoroltakon kívül is, de nem fogok mindenkit copy-paste-elni.
Az utolsó két dal: a Hey, Jude és az All you need is love minden körülmények közepette működőképes. Szerintem a Hey, Jude-nál kellett volna azt mondani, hogy sziasztok, de a szervezők úgy gondolhatták, hogy lehet ezt még fokozni. Az utolsó számnál mindenki feltipegett a színpadra, aki aznap a reflektorok elé került, és mindenki együtt énekelt, hogy "csak a szeretet", és persze volt peace meg love meg happiness...
