A rajzfilmekben az egyes nemzeteknek van valamilyen jellemző ábrázolásmódja. Kiragadnak pár karakteres részletet az adott országra jellemző divatból: ha egy nő bagettet eszik csíkos felsőben és piros szoknyában, akkor tudjuk, hogy a helyszín Franciaország. Ezek ugyan eléggé lesarkítják a különböző kultúrákat, mégis egy jó alapot nyújtanak ahhoz, hogy betekintést nyerjünk a világ különböző részeinek öltözködési szokásaiba.

Egy nemzet identitásához hozzátartozik az öltözködés is. Két fő szempont alakítja a divatot: az időjárás és a hitvilág. Azok a nemzetek, amelyek öltözködésükben őrzik a vallásukat, egy másik kultúrkörben könnyedén felismerik egymást, az is lehet, hogy cinkosan összemosolyognak. Itthon ez a tényező nem játszik szerepet. Az az igazság, hogy nem is nagyon vagyunk hozzászokva a „mássághoz”. A mai napig meglepő pillantások kísérnek egy más bőrszínű embert, főleg az ország keleti részén.

Az időjárásra rátérve: a jó öreg Angliában viszonylag enyhe az időjárás, így hűvösebb a nyár, enyhébb a tél. (Ezért van az, hogy alig lehetett itthon igazán meleg kabátot kapni, hiszen egy csomó márka központja Anglia.) Így ők hozzá vannak szokva a hűvöshöz, 5-6 fokban már balerinacipőben járnak.

A macskanadrágok különböző fajtáinak elterjedése nagyon szép rajzolatot ad ki, mint anno Darwin madarai a különböző szigeteken. Tessék csak bújni a streetfashion oldalakat: Spanyolország, Portugália a meleg miatt inkább a térdig érő fazonra voksolt, az északi országok pedig a hosszú leggingseket kedvelik. A konzervatívabb franciák maradtak a harisnyánál. Ezek a dolgok így leírva egyértelműnek tűnnek. De a nagy kérdés: hol vagyunk mi ebben a kavalkádban?

Bármikor felismerünk egy indiai ruhát vagy egy kínai kimonót. De vajon eszébe jutott-e valakinek, hogy a most nagyon divatos zsinóros kabát az egyik legmeghatározóbb magyar viselet? Csakúgy, mint a magas derekú szoknya, a piros szín vagy az erőteljes virágminták. Ilyen kabátok bukkannak fel a Kasabian Empire című klipjében, amelyet Magyarországon forgattak, mégis a ruhák francia hatása érvényesült.

De nem csak az „ősire” lehetünk büszkék. A magyar divat egyik fénypontja a hetvenes évek eleganciája: a térdig érő ceruzaszoknyák, egyedi szabású nyári ruhák. A mai napig elnyűhetetlen mind, csakúgy, mint az Adidas dzsekik, amelyeket még pár turkálóban fel lehet lelni.

Egyfelől rossz az országimázsunk, ez vitathatatlan. De a másik nagy problémánk a széthúzás. Nem véletlen, hogy amikor az ember feltöltődésre vágyik, akkor nem a Kőbányára megy, hanem a turisták által látogatott részekre.

A népviselet megőrzése erőteljes politikai üzenetet hirdet, így az európai érzületű ember nem szívesen azonosul a magyar kultúrával, ami elég nagy baj. És ennek a mélyülő szakadéknak a túloldalán állnak azok, akik teljesen képtelenek a megújulásra. A magyar divatban (tisztelet a kivételnek) csak a nemzetközi olcsó utánzatát érzem. Nem látom be, hogy miért vegyem meg háromszoros áron ugyanazt, ami bármelyik butikban kapható. A mi mentalitásunkkal szemben pl. Norvégia kapva kapott azon, hogy a norvégmintás pulcsi újra hódít.

Sablonos üzenetnek tűnik az, hogy ez nemzet tartson össze, manapság már kicsit butának is. Talán az lehet a megoldás, hogy legalább adjunk magunknak egy esélyt. Rossz érzéssel tölt el az, hogy a külföldre költözött magyarok fórumain azt olvasom, hogy nem tudtak beilleszkedni az új kultúrkörükbe. Ilyenkor szokott egy zárt közösség létrejönni, mint mondjuk az orosz negyed, kínai negyed stb. De nálunk ez a mentalitás sem jellemző. Mondhatni, hogy a külföldieknél jobban csak a többi magyart utálják a kint élők…